Élet a Szecsőváry tanyán - 2. fejezet – Füredi Anna

Füredi Anna harmincéves nő volt. A környéken sokan csodálkoztak rajta, hogy még mindig nem ment férjhez. Kérő akadt bőven az évek során. Gazdalegény, molnársegéd, kovács, még egy módos özvegyember is megkérte egyszer a kezét, de egyikük mellett sem tudta elképzelni az életét. Nem azért, mert túl sokat képzelt volna magáról, hanem mert egész életében azt látta, hogy a legtöbb férfi nem társat keres, hanem dolgos kezet maga mellé. Anna pedig úgy gondolta, ha már egy életet leél valaki mellett, ahhoz több kell egy fedél alatt végzett munkánál.

Édesapja egyszer azt mondta neki:

– Ne siess férjhez, lányom! Az urat könnyű megtalálni. Olyat, akit tisztelni is tudsz, annál nehezebb.

Ezt a mondatot soha nem felejtette el.

Az apja kemény ember volt, de igazságos. Soha nem emelte fel rá a kezét, és feleslegesen a hangját sem. Ha dolgozni kellett, dolgozott ő is. Ha hibázott valaki, megmutatta, hogyan kell jól csinálni. Anna tőle tanulta meg, hogy a tekintélyt nem a félelem, hanem a következetesség teremti meg.

Mire betöltötte a harmincadik évét, már nem volt olyan munka a gazdaságban, amelyhez ne értett volna. Megfejte a teheneket, ellátta a lovakat, segített ellésnél, disznót vágott, szekeret rakott, s ha kellett, este még a könyvelést is rendbe tette. A keze kérges volt, a válla erős, a járása magabiztos.

A falu asszonyai gyakran mondták, hogy olyan, mintha fiúnak nevelték volna.

Pedig Anna nagyon is nő volt.

Szerette a tiszta ruhát, a frissen keményített vászonblúzt, a gondosan megkötött kendőt, és ha vasárnap a templomba indult, mindig ügyelt rá, hogy a szoknyája szépen álljon rajta. Nem hivalkodott, de nem is akarta elrejteni a nőiességét. Tudta, hogy csinos nő, és ezt természetesnek vette, ahogy azt is, hogy a kemény munka nyomot hagyott a kezén.

Három éve temették el az apját.

A kis birtok alig termett annyit, hogy őt és az édesanyját eltartsa. Egyre gyakrabban vállalt napszámot a környékbeli gazdáknál, de Anna érezte, hogy ez nem lehet a jövő. Többre vágyott. Nem gazdagságra, hanem biztos helyre, ahol a munkáját megbecsülik.

A Szecsőváry tanyáról már régóta hallott, s a név hallatán mindig ugyanaz a régi emlék tért vissza hozzá.

Tizennégy éves lehetett, amikor az apja kihívta a környék híres állatorvosát az egyik tenyészkocájukhoz.

A faluban napok óta arról beszéltek, hogy a doktor valami új fedeztetési módszerrel dolgozik.

Az öregebb gazdák hitetlenkedtek. Anna semmit sem értett az egészből, de kíváncsiságból ott maradt az ól ajtajában.

A magas, őszülő férfi fekete bőrtáskát tett le a földre, abból különféle műszereket vett elő, majd nyugodt, kimért mozdulatokkal hozzáfogott a munkához. Nem magyarázkodott, nem vitatkozott senkivel.

Az egyik gazda végül megszólalt:

– Doktor úr... ebből ugyan lesz malac?

Attila fel sem nézett.

– Ha a természet is úgy akarja, lesz.

Ennyit mondott.

Senki sem kérdezett többet.

Amikor a doktor elment, Anna az apjához fordult.

– Ki volt ez az ember?

Az öreg Füredi lassan a pipájába tömte a dohányt.

– Szecsőváry Attila. Jegyezd meg a nevét, lányom! Ritka ember az ilyen. Nem beszél sokat, de amit mond, annak súlya van.

Anna akkor még nem tudta, miért maradt meg benne ennyire ez a rövid találkozás. Talán azért, mert addigi életében nem látott még olyan embert, akinek ne kellett volna kiabálnia ahhoz, hogy figyeljenek rá.

Amikor most újra meglátta a hirdetésen ugyanazt a nevet, önkéntelenül eszébe jutott a magas, hallgatag állatorvos. Arra gondolt, vajon az évek megváltoztatták-e, vagy ma is ugyanazzal a nyugalommal és magabiztossággal végzi a munkáját.

Az évek során Anna sok történetet hallott róla. Volt, aki áldotta, mert megmentette a jószágát, más átkozta, mert nem tűrte a hanyagságot. Egy dolog azonban minden elbeszélésben közös volt.

Rend. Fegyelem. Tekintély.

Anna ilyenkor mindig elmosolyodott. Nem a pletykák érdekelték, hanem az, hogy ugyanazt mondta róla mindenki.

Amikor a járási hivatal hirdetőtábláján meglátta a felhívást, hosszasan olvasta.

„Állatorvosi segédet és adminisztrátort keresek. Csak olyan jelentkezzen, aki nem fél a munkától.”

Anna akaratlanul is elmosolyodott.

– Ezt akár nekem is írhatta volna.

Az édesanyja azonban nem osztozott a lelkesedésében.

– Biztosan oda akarsz menni? Azt beszélik, nehéz ember.

– Lehet.

– És ha igaz?

Anna nyugodtan megvonta a vállát.

– Akkor majd én is nehéz asszony leszek mellette.

Másnap hajnalban felöltötte a legjobb ruháját. Sötét posztószoknyát vett fel, fehér vászonblúzt, amelyet gondosan kivasalt előző este. A blúz nyakát nem gombolta be teljesen; így kényelmesebb volt a hosszú gyalogúton. Hosszú barna haját kontyba csavarta, majd egyetlen pillantást vetett magára a tükörben. Nem hiúságból, csak azt nézte meg, rendben van-e minden.

A keze azonban most sem illett a tiszta ruhához. A kérges tenyér elárulta, hogy nem úri kisasszony áll a tükör előtt.

Anna végigsimított rajta.

– Dolgozni megyek... ez így van rendjén.

Kora reggel indult útnak.

A puszta még csendes volt. A távolból marhakolompok tompa hangja hallatszott, a felkelő nap pedig lassan aranyszínűre festette a földeket.

Messze, a látóhatár szélén már kirajzolódtak a Szecsőváry tanya épületei.

Anna mély levegőt vett.

Nem tudta, mi vár rá.

Csak azt tudta, hogy amikor átlépi annak a birtoknak a kapuját, valami új kezdődik az életében.

folyt.köv.