Erdei Próba 3.rész - Egy erdei lakó

A sub haladt tovább. A nyakában lógó bőrcsizmák, mint a nap gravitációja, súlyként húzták a vállát, minden egyes lépésnél a nyakába vágva a fűzőt, miközben a talpa alatt, kékesen világító fű tűként szurkálta a talpát. A fojtó fájdalom villámként tört volna ki és torka szakadtából sikítani akart, de legalább egy halk nyögéssel kiadni magából a szenvedést.

​De emlékezett a Dom írására a fekete papíron: „...hangot ne adj ki, különben az erdő büntet meg.

Hangját visszafolyta apró léptekkel haladt tovább, próbálta eretelni a figyelmét a fájdalmairól. Csodálta a világot. És mindennek ellenére valahol örült is, hogy ezt láthatja. Ám egy halk hangra megtorpant, ami egyre hangosabbá vált, szeme sarkában látott valamit, fejét hirtelen oldalra fordítva kibillent egyensúlyából és lelépett az ösvényről. Valami sokkal fájdalmasabbra lépett rá, mint a szúrós fű,

egy rossz mozdulat után megbotlott és rettentő nagy súllyal a földre zuhant, fájdalmát már nem bírta türtűztetni, és a fájdalomtól szétszakadva vékony magas hangon elsikította magát.

- uhhh, torka szakadtából üvöltötte.

Majd hirtelen a szájára tette a kezét. Gondolta magában: jajj ne, most mi fog történni velem.

Ekkor az erdő teljesen elsötétült, nem látott semmit, a kékesen világító fű eltűnt, a fojtó csend átvette az uralmat, fogát összeszorítva, testével remegve tapogatózott. Először a lábait nem tudta mozgatni,majd a kezei megfagytak , nem érzett semmit rajta, csak képtelen volt a testét irányítani. Kinyúlva feküdt a földön. Nagyon félt,a tehetetlenség, a néma csend, a sötétség, mind izgatta. De a teste megállíthatatlanul reszketett. Egy forró érintést érzett a jobb lábán, ami egyre feljebb haladt. Ez egyre izgatóbban hatott rá, ekkor érezte, hogy a nadrágja egyre lejebb csúszik, a pólója feltűrődik, apró karmolásokat kezdett el érezni, egyre fajdalmasabb, egyre intenzívebben mintha egy penge hasított volna bele. Halk, vékony hangján akart megszólalni:

Kii..ki.. vagy? Hagyd abba. Végül nem tette, még időben észhez kapott, hogy csak rontana a dolgán. Ekkor hirtelen eltűnt a fájdalmas érzés, a sötetség megszűnt és minden kitisztult.

Azthitte csak képzelődött, de az égő érzés nem szűnt meg, a hasára nézve, látta, hogy véres vágások vannak és egy mondat volt ott:

Első hiba. Egy egyenes vonal pedig a köldökétől lefele húzódott.

A sub megrémülve nézte magát és még komolyabban vette. Sírását visszafolytva, próbálta pólójával letörölni a vért, felállt, visszahúzta nadragját, arcáról könnyeit letörölte. Felnézett és érezte, hogy figyelik, mélyeket lélegzett és még mindg remegő testével elindult újra az ösvényen.

​Ahogy egyre mélyebbre ért a fák között, a táj egyre többet mutatott magából. A fák kérgéből aranyszínű gyanta szivárgott, a lombkorona közül pedig apró, világító szárnyú lúnapintyek röpködtek. Az erdei levegő tiszta és hűs volt, ahogy lassan szívta be, az intenzív fájdalom mögött lassan feltámadt a megnyugvás. Az erdő most megnyugvást adott számára.

​Lassan egy tisztásra ért. A partján egy különös, alak ült. Magas, karcsú termetét szürkésbarna szőrzet borította, hegyes fülei megrezzentek a közeledtére, sárga szemei ragyogtak. Egy sylphid volt, a Világfa egyik ősi szelleme.

​A lény lassan felé fordította a fejét. Nem volt benne ellenségesség, csak hűvös, megfigyelő nyugalom. Halk, dallamos hangon megszólalt:

​- Látom eljutottal eddig, már vártalak. Ám látom, volt egy kis próblémád. Mi történt?

A sub furcsa tekintettel nézett rá, nehezen megszólalva felelt:

-Igen, nos hangot adtam ki, valami elterelte a figyelmem és elestem.

-Oh igen, ez az erdő már csak ilyen, apró dolgokkal próbalja elterelni a figyelmet, hogy hibázz. Viszont elég jól megúsztad. Ez azt jelenti jól viselted az első büntetésed.

- Igen, mindent megtettem.

- Jólvan, nem is rossz egy ilyen törékeny kislánytól. Már az is kérdés volt számomra, hogy eljutsz eddig, nem hittem a megbízómnak. De látom itt vagy, ez remek. Most pedig menj a forráshoz, mosakodj meg.

​A sylphid a forrás felé mutatott. A sub óvatosan odalépett, látta a tiszta vizet, amiből az arcképe tükröződött vissza, és elmosolyodott, büszke volt magára amiért ide eljutott, ledobva a nehéz csizmát és ruháit, kislányos örömmel ugrott a vízbe, és mintha még sosem fürdött volna úgy élvezte. A rengeteg feszültség forró gőzként csapódott ki a testéből. Hosszú idő óta most először érzett valódi, mély belső békét. Tudta, hogy a Dom még mindig figyeli őt, de ez a pillanatnyi megnyugvás olyan volt, mint egy megérdemelt jutalom a puszta engedelmességért.

​Ám a nyugalom nem tartott örökké. A sylphid lassan felállt, és a kunyhójára mutatott.

- Tudod már rég járt nálam bárki is, 100 évente csak 1 személy jut el idaig, a kunyhóm már nagyon rossz állapotban van.

A sub kiszállt a vízből elkezdett felöltözni.

- Állj! A ruháid hagyd ott, kapsz mást. De először fogd meg a seprőt és menj be.

-Igenis Uram, felelte a sub.

A sub belépett és meztelenül kezdte el munkáját. A sylphid belépett, leült és szúrós tekintettel méregette. A sub kellemetlenül érezte magat, de nem volt más választása, folytatta.

​Órák teltek el csendben. A sylphid ekkor megszólalt.

- Én most elmegyek, hozok neked új ruhát, ha befejezted, csinálj vacsorát mire vissza érek.

- Igenis Uram, felelte a sub

A sub folytatta munkáját, sürgött-forgott ám ügyetlen volt, remegett, fázott, az izmai teljesen elgyengültek, de végül az utolsó könyv is a helyére került. Befejezve munkáját, már nem bírta, lecsapódott a kanapéra. Itt következett be a második bukása. Elaludt. Álmodott az új ruhájáról, arról, hogy kiérdemelte a sylphid tiszteletét. De tudta a Domja az igazi Úr, neki is köszönetett mondott álmában. Ám egy hirtelen zajra felriadt, nyílt az ajtó, fordulva fejét meglátta a sylphidet gyönyörű ruhájával. A sylphid tüzes tekintettel nézett rá.

-A vacsorám?- kérdezte

-Hááááát...

- Egy szót se, ezért megbüntetlek.

​folyt.köv