Élet a Szecsőváry tanyán - 1. fejezet – Egy ember kevés

Az Alföld végtelen rónaságán, ahol a szél úgy kergette a port, mintha maga is örökké úton volna, állt egy nagy birtok. A környéken senki sem nevezte másként, csak Szecsőváry tanyának. A név nemcsak a földet jelentette, hanem azt az embert is, akié volt.

Szecsőváry Attila, a környék egyik legismertebb állatorvosa, hatvan év körüli, tekintélyt parancsoló férfi volt. Aki egyszer találkozott vele, sokáig nem felejtette el. Magas termete, nyugodt mozdulatai és átható tekintete azt sugallta, hogy olyan ember, aki megszokta: ha kimond valamit, azt végre is hajtják.

Arcát mély barázdák szelték, amelyeket nem annyira az idő, mint inkább a szél, a napsütés és a pusztai élet formált. Ritkuló, őszbe forduló haja fölött vékony fémkeretes szemüveg ült, amely mögül éles, figyelő szemek vizsgálták az embereket. Gondosan ápolt bajusza és rövid szakálla komoly, már-már félelmetes külsőt kölcsönzött neki.

Erős posztókabátot vagy kopott vászonköpenyt viselt, zsebében mindig ott lapultak az állatorvosi műszerei. Kockás inge fölött vastag mellény feszült, csizmája pedig annyi kilométert látott már, hogy szinte hozzánőtt a lábához. Nem törődött a divattal. A ruha számára munkaeszköz volt, nem dísz.

A környéken legalább annyit beszéltek a nőkhöz fűződő viszonyáról, mint kivételes szakmai tudásáról.

Fiatalabb korában megnősült, de a házasság néhány év alatt zátonyra futott. Felesége csendes, törékeny asszony volt, aki békés életre vágyott. Attila ezzel szemben mohón falta az életet. Szerette a munkát, a sikert, a társaságot és a nőket is. Egy idő után már nemcsak a természetük különbözött, hanem az is, mit vártak egymástól. Végül elváltak.

A válás után nem maradt sokáig egyedül. Bálokon, vásárokon és gazdaköri összejöveteleken mindig akadt nő, aki szívesen töltötte vele az estét.

A környéken mosolyogva mondogatták:

– Attila jobban ismeri a nőket, mint a marhákat.

Erre ő rendszerint csak elmosolyodott.

– A marhákat könnyebb megérteni.

A válás után hátat fordított a városi életnek. Eladta a közös házat, és az Alföld szívében megvásárolta azt a birtokot, amely később a nevét viselte.

A Szecsőváry tanya hamarosan igazi mintagazdasággá vált. Több száz hold föld, istállók, ólak és karámok tartoztak hozzá. A magyar szürkemarhák jelentették a legnagyobb értéket, de lovak, sertések, juhok, baromfik, kutyák és macskák is benépesítették a tanyát.

Attila úgy tartotta, hogy az állatok őszintébbek az embereknél.

– Egy ló nem hazudik. Egy bika nem színlel. Ha tisztel, követ. Ha fél, azt is megmutatja.

Az emberek viszont szerinte túl gyakran viseltek álarcot.

Mogorvának ismerték, pedig inkább zárkózott volt. Kevés szót használt, de azoknak súlya volt. Nem emelte fel a hangját, mégis elegendő volt egyetlen pillantása, hogy a béresek tudják, mi a dolguk. A hanyagságot nem tűrte, a becsületes munkát viszont mindig megbecsülte, még ha ezt ritkán mondta is ki.

Az állatok iránt különös türelemmel viseltetett. Egy beteg borjú mellett képes volt egész éjszakát virrasztani, és addig nem hagyta abba a kezelést, amíg az utolsó remény is el nem fogyott. A környéken ezért nemcsak tisztelték, hanem fel is néztek rá.

A birtok azonban évről évre egyre nagyobb lett.

Reggel még beteg lovat kezelt, délelőtt a gulya mellett dolgozott, délután gyógyszereket rendelt, estére pedig ott várta az íróasztalon a rengeteg elszámolás, számla, tenyésztési napló és levél.

Egyre gyakrabban fordult elő, hogy amikor a béresek már rég aludtak, az ő szobájában még mindig égett a petróleumlámpa.

Egyik este felállt az íróasztaltól, és lassan végigsétált az istállón. A lámpa sárgás fénye megcsillant a falra akasztott szerszámokon.

Kötőfékek, kantárok, vezetőszárak, bőrszíjak, láncok és a hosszú, vékony idomító pálca. Mindennek megvolt a maga helye, és megvolt a maga rendeltetése.

Leemelte a pálcát, végighúzta rajta az ujjait, majd visszaakasztotta.

Sokan azt hitték, ezek az eszközök az erőről szólnak.

Ő azonban tudta, hogy nem.

Aki csak erővel akar uralkodni egy állaton, az előbb-utóbb kudarcot vall. Az igazi engedelmességet nem a félelem szüli, hanem a következetesség, a türelem és az, hogy a másik elfogadja, ki vezeti.

Elgondolkodva nézte a falon függő felszerelést.

– Furcsa... Az állatok ösztönösen elfogadják a vezetőt. Az emberek viszont egész életükben harcolnak ellene... pedig néha éppen az adná meg nekik a nyugalmat.

A gondolat lassan elhalt benne.

Visszaült az íróasztalhoz, de ezúttal nem a számlákat nézte. Hosszan végigfuttatta tekintetét a papírhalmon, majd fáradtan hátradőlt.

– Ez így nem mehet tovább...

Sokáig ült mozdulatlanul.

– Egy ember kevés ekkora birtokhoz.

Nem titkárnőt akart.

Nem is egyszerű irodistát.

Olyan embert keresett maga mellé, aki hajlandó megtanulni a tanya rendjét. Aki nem riad vissza sem a kétkezi munkától, sem az íróasztaltól. Aki elfogadja, hogy itt rend van, és azt is, hogy ezt a rendet neki kell majd megtanítania.

A szája sarkában alig látható mosoly jelent meg.

– Majd megtanítom... Ahogy a makacs csikót is meg kell tanítani a kötőfékhez.

Tintába mártotta a tollat, új lapot húzott maga elé, és határozott betűkkel írni kezdett:

„Állatorvosi segédet és adminisztrátort keresek. Csak olyan jelentkezzen, aki nem fél a munkától.”

Másnap hajnalban elküldte a hirdetést a járási hivatalba.

Fogalma sem volt róla, hogy néhány nap múlva egy harmincéves parasztlány áll majd meg a Szecsőváry tanya kapujában.

Füredi Anna volt a neve.

Attila akkor még azt hitte, csupán egy új alkalmazott érkezik.

Nem sejtette, hogy az a nő nemcsak a tanya életét változtatja meg, hanem azt a rendet is, amelyet addig a saját lelkében megbonthatatlannak hitt.

fiolyt.köv.