Sárkány-barlang, utánérzés

Olyan régóta szerveztük ezt a randit, hogy már nem is hittem, hogy valaha összejön.

De aztán csak sikerült.

A Katica presszóban találkoztunk, pontosabban előtte, de aztán gyorsan továbbmentünk. Otthon volt a pálcagyűjteménye, tele különlegességekkel, ami érdekelt. Nálam is volt, szépen becsomagolva, néhány eszköz. A kedvencek. Meg amiket eddig még nem próbáltam. Mert túl erősnek tartottam. Vagy féltem. Ijesztőek voltak már ránézésre.

Egy masszív felépitésű, kieső utcában levő házhoz érkeztünk a település szélén. Ikerház volt, de az egyik fele inkább elhagyatott. Mi a másik ajtón mentünk be, miután végigmásztuk a kertből felvezető lépcsőket. A házigazdám betessékelt.

- Tessék csak, tessék. Nem harapok. Még…

Beléptem. Átlátszó, csipkés kis kardigánom egy szék karfájára terítettem. Valójában semmit sem takart, csak megadta a felöltözöttség érzését. Mégiscsak, ugye, a közösségi közlekedés. De itt már nincs rá semmi szükség.

Örültem, hogy egy szűk, mélyen dekoltált, hosszú, de magasan felsliccelt ruhát vettem fel. Egy kicsit le is húzkodtam a melleimen, hogy még feszesebben domborodjon rajtuk az anyag, amíg házigazdám a poharakért ment.

- Helyezd magad kényelembe - intett.

Szorosan összezárt lábakkal, ahogy a ruha engedte, vele szemben ültem le.

Beszélgettünk egy keveset. Aztán megkérdezte, tényleg van-e kedvem megnézni a pálcagyűjteményét.

Persze, hogy volt. Ezért jöttem el idáig.

Bólintottam. Kíváncsi voltam.

- Igen ám, de van egy kis bökkenő. A gyűjtemény megtekintésének ára van.

Már nyúltam volna a pénztárcámért, de megállított.

- Úgy tartják, a gyűjtemény magja az írásos emlékek előtti időkből hagyományozódott ránk. A legenda szerint egy sárkány volt az eredeti gazdájuk, persze ki tudja, mi igaz ebből. Csodaszámba megy, hogy a kutatók épen megtalálták egy részüket több réteg hamu és agyag közé rejtve egy barlangban. A nagyja perdze az enyészeté lett. Aztán az őrzők hozzátették a magukét is, persze. Többek között a nagyapám. Az ezüst fejjel ellátott két spanyolnád az ő öröksége. Tőlem is vannak újabb szerzemények. Minden korból, korszakból egy-egy. Ez - vett kezébe egy közepes rattant - az egyetemi éveimből. Haj, de sok lánynak hajtottam fel a szoknyáját vele! Aztán ez - egy erősebb bambusz - már később, családos koromban lépett be az életembe. Végül ez a kis virgács csokor, nos, ez az unokáké volt. Merengő szemein láttam, messze kalandozott. Mióta a fiamék külföldre költöztek családostul, már nem nagyon használom - mondta halkan.

- És mi lenne az ára a gyűjtemény megtekintésének?

- No, igen. A hagyomány úgy tartja, csak az láthatja, aki ki is próbálja. Mivel a legenda szerinti sárkány a faluból rabolt lányokat fenekelt vele, ez csak a nőkre vonatkozik. Kicsikre és nagyokra. Ha egy lány vagy asszony meg kívánja csodálni a gyűjteményt, választania kell hármat. Ha azokkal kiállja a próbát, megnézheti a többit. Ha esetleg kézbe is akarja venni… nos, arra külön szabály vonatkozik. Jut eszembe, gyorsan el is kell küldenem egy üzenetet - mondta és kézbe vette a korábban az asztalon hagyott telefont.

- Szóval, igen, ott tartottam, hogy csak bizonyos feltételek esetén nézhetik meg nők, lányok, asszonyok a sárkány örökségét. Hármat ki kell választanod, amivel kiállsz majd egy-egy sorozatot. Nem túl gyengéden, komolyan, de érzéssel. Ne aggódj, eddig mindenki kibírta. A tizennyolcat épp csak betöltött kíváncsi lánykák is a szomszédból.

- Vállalod?

Mit tehettem volna. Ezért jöttem. Kíváncsi voltam. Bólintottam.

- Persze, vállalom.

Egy fenekelő padhoz vezetett, ami a sarokban egy paraván takarásában bújt meg. Eddig észre se vettem.

- Itt levetkőzhetsz, aztán feküdj fel.

Mindig is érdekelt, milyen érzés lehet feltérdelni, szorosan ráhasalni egy ilyen, kifejezetten fenekelés kivitelezésére szánt bútordarabra.

A pálcakat kitettem az asztalra. Szép sorban, persze megkeverve, egymás mellett vannak. Ha elkészültél, mondhatod a három számot.

Elgondolkoztam. Voltak köztük vékonyabbak, rugalmasabbak, merevebbek és igen vastagok. Az asztal a hátam mögött volt. Fogalmam sem volt, milyen pálcákat jelöl a három szám, amit végül kiválasztottam.

- Annyi könnyebbséget adok, mint korábban is mindenki másnak, hogy az első sorozatot a három közül a legkönnyebbel kapod. De előbb ideszíjazlak a padhoz. Nem először használjuk a bilincseket, kicsit el is van kopva, láthatod.

Gondolatban csak fogtam a fejem. Te jó ég, mibe keveredtem…

De mit volt mit tenni, már itt térdeltem a padon. Meg tényleg kíváncsi is voltam, nagyon.

Nem sokat kalandozhattam el, meghallottam a pálca suhogását és már le is sújtott az első ütés. Hatalmas volt. Hangosan jajdultam fel, és ha nincs oldalt a padhoz szíjazva, biztosan oda is kapom a kezem.

- Csak nyugodtan. Hangoskodhatsz, nem zavar senkit, a legközelebbi ház elég messze van.

Eszembe jutott az ikerház másik fele, de nem kérdeztem meg. A soron következő ütésre kellett koncentrálnom. Bevillant halványan házigazdám arcán a kaján vigyor, amikor megláttuk a házat a kertkapuból.

Nagyon próbáltam hang nélkül kibírni az ütéseket, de nem ment. Már az első pálcánál sem. A másodiknál sikítottam. A harmadiknál ordítottam.

A házigazdámat egyáltalán nem hatotta meg mindez. Változatlan ütemben és erősséggel, teljes odaadással mérte ki az ütéseket. Mintha csak ez lett volna a dolga. Ez is volt, ugye, többek között, mint megtudtam.

Végeztünk. De még nem engedett el. Magatehetetlenül feküdtem a padra roskadva, félig térdelő helyzetemben. Nem tudtam megtörölni könnyektől maszatos arcom. Eszméletlenül égett a fenekem. Örültem, hogy legalább túl voltam rajta. Hogy túléltem. Legalábbis akkor még azt hittem.

A bejárati ajtó csengetésére lettem figyelmes hirtelen.

Házigazdám kiment. Engem ott hagyott, ahogy voltam, a fenekelő padra szíjazva, meztelenül, háttal az ajtónak.

Nem bántam. Már semmit se bántam, csak szabaduljak.

Hangokat hallottam. A házigazda mellett egy fiatalabbat. És még egyet. A huszas-harmincas éveikben járhattak.

A hangokból ítélve bejöttek az ajtón. Mögöttem maradtak.

- Ők Szabolcs és Balázs. Mindketten a gyűjtemény őrzésére vágyó tanoncok. Azok a vállalkozó kedvű hajadonok, akik kézbe is szeretnének venni egy-egy pálcát - nos, ha korábban nem említettem volna, lesz itt még egy csavar - arra vállalkoznak önként, hogy rajtuk gyakoroljunk. Most Szabolcs és Balázs is lead egy-egy sorozatot. Természetesen ha nem tetszik valami, akkor leállítom. És újrakezdjük. Utána osztályozom. Ha nem tudok dönteni, melyiküké volt a jobb, akkor kérek tőlük még egy sorozatot.

- Gyerünk fiúk, melegítsenek be. Bármelyik pálcát használhatják ehhez. Jó alaposan melegítsék be a csuklójukat, a kezüket. Ezt még nem pontozom, de a technikát figyelem.

Fogalmam sem volt, hogy fogok kibírni akár még egyetlen ütést is. Nem hogy két, fiatal, erőtől duzzadó, de néha talán ügyetlenül célzó férfi gyakorlását a hátsómon. Már rég megbántam, hogy jöttem. Soha, de soha nem teszek ilyet többet.

A házigazda, Tibor, megköszörülte a torkát, miközben átható, szúrós pillantásával nézett.

- Ugye, milyen praktikus, hogy itt laknak a szomszédban, az ikerház másik felében a fiatalok? Bármikor gyakorolhatunk, amikor betéved egy túlzottan kíváncsi hajadon. Csak mint az ősi időkben, a sárkány barlangjánál, a falu szélén, az erdőben...