Úrnő vers egy szolga tollából

Az Úrnő árnyéka hosszúra nyúlik,

mint esti köd a néma falon,

és a szolga lehajtott fejjel várja,

hogy megszólaljon a hatalom.

Nem kér kegyet, nem kér szavakat,

csak egyetlen rideg tekintetet,

mely láncként fonódik a lelkére,

és elnémít minden kételyt, félelmet.

A pálca suhanása nem csupán hang,

hanem egy régi eskü visszhangja,

hogy a szolga terhe és kínja

az Úrnő mosolyának ára.

Hideg acél csörren a csuklón,

sötét titkok őrzője a lánc,

míg az éjszaka fekete bársonyán

árnyék táncol újabb árnyék után.

Az Úrnő trónja nem aranyból épült,

hanem akaratból és fegyelemből,

a szolga pedig némán térdel előtte,

meghajolva minden rezdüléstől.

Mert van öröm, mely nem gyengéd,

és van vágy, mely nem szelíd,

ahol a hűség súlya nehezebb,

mint bármely bilincs vagy acélkarika itt.

S mikor a hajnal lassan feldereng,

és oszlik az éj komor varázsa,

a láncok emléke még ott marad,

mint az Úrnő nevének néma áldása.