Az ígéret
2009. 01. 04. 20:45 | Megjelent: 838x
Odakint hideg volt, és üvöltött a szél, de odabent a szobában kellemes meleg és félhomály uralkodott.
A nő kezei a feje fölött, egy mennyezetről lelógó kampóhoz voltak erősítve. A lábai alig érték a földet, lábujjhegyen kellett állnia, hogy valahogy megtartsa magát. Nem jajgatott, halkan behunyt szemmel sírt,
ahogy számolatlanul érték a korbácsütések a teste minden pontján.
Sokáig eltartott ez, aztán kis szünet. Hirtelen hűvös csend töltötte be a szobát, és a falióra kattogása elvegyült a gyönge, elfojtott sírás hangjaival. Tökéletes volt a pillanat.
A férfi gyönyörködve nézte rabnőjét, kinek hófehér, sovány testén forrón lüktettek az ütések nyomai. Aztán folytatta. De már nem olyan erősen, nem olyan vadul. Az órára nézett.
-Még tíz perc. Tíz átkozott perc. Suttogta maga elé, nagyon halkan. De tovább tette amit kell, és ez a tíz perc egy örökkévalóság volt mindkettőjük számára. Nehezen ért véget. A nagy falióra hangos kondulással jelezte az idő végét. A férfi felsóhajtott, eloldozta, majd a karjaiba vette a remegő, félájult nőt, és ez a kis, törékeny nimfa boldog volt, hogy végre hozzábújhatott Urához.
-Jól van, sírd ki magad, szépséges Naphercegnőm! Sírj csak, kedvesem!
Szólt a férfi, majd felemelte, és óvatosan az ágyra fektette a nőt, kinek hosszú fekete haja szétterült az ágyon, és forró, meztelen testét elborította az édes fájdalom, amit sebei okoztak. A férfi gyengéden ráterítette a takarót kis tulajdonára, majd megszólalt:
-Aludnod kell kincsem. aludj most!
A nő könnyes, gyönyörű szemeivel Urára nézett.
-Köszönöm Uram, hogy megtetted! Mondta.
-Megtettem, mert megígértem. De nem volt könnyű. Hidd el, nem volt könnyű.
-Kérlek, maradj most mellettem! Szólt a nő, és gyengéden megérintette Ura kezét. Az hozzábújt, és valami földöntúli, mély katarzist éltek meg mindketten, mielőtt elaludtak volna egymás karjaiban.
Hozzászólások (0)