Vyrmoraak – A vén sárkány

Vyrmoraak, a jégsárkány öreg volt. Még sárkánymércével is matuzsálemi kort ért meg. Több mint kétezer év telt el azóta, hogy kék orrával áttörve a tojás héját először szippantotta magába a fagyos hegyi levegőt. Egykor azúrkéken csillogó pikkelyei mára szürkéssé koptak, mintha a tél minden évben egy újabb vékony réteget csiszolt volna le róluk. A szárnyai hosszú évek óta nem bírták a levegőbe emelni, még a mágia segítségével sem. És ahogy múltak az évek, a mágia is lassan, könyörtelenül apadt el benne.

Régóta nem mozdult már ki az Alvó Fagy Szívéből, abból a mitikus jégbarlangból, amely a jégsárkányok legendáiban újra meg újra felbukkant. A barlang mélyén pulzáló jégmag lassan, cseppenként táplálta a sárkány egyre gyengülő testét.

A sárkányok között nem volt szokás megöregedni. A legtöbbjük csatákban veszett oda, ereje teljében, amikor egy királylány kiszabadítására érkező, vagy a városukat védő lovagok egyike végül megtalálta a gyenge pontját. Ha valamelyikükön érződött az öregedés, ha lassultak a reflexei vagy gyengült a lehelete, azt rövidesen lekaszabolták. A sárkányok világa nem ismert kegyelmet.

Vyrmoraak azonban más volt. Őt nem a harc érdekelte, hanem a mágia. És királylányokat sem rabolt soha. Csak egyszerű falusi parasztlányokat ragadott el, akikre a mágikus energiáihoz volt szüksége. A parasztlányokért pedig soha nem jöttek lovagok. A világ szemében nem voltak elég fontosak ahhoz, hogy kardot rántsanak értük.

***

A Keldorunt ölelő hegyek között a tél sosem múlt el teljesen. Nyáron is voltak reggelek, amikor a fűszálak hegyén dér csillogott, és a patak vizén vékony jéghártya feszült. A falusiak szerint ez csak a magaslatok szeszélye, de az idősebbek néha összenéztek, és halkan, félve ejtették ki a nevet, amelyet alig mert bárki kimondani.

Vyrmoraak.

A különc sárkányt nem csak Keldorun ismerte egykor. A hegyek túloldalán, a nagy folyó mentén, sőt még a távoli városokban is meséltek róla. A sárkányról, aki nem háborúzott, nem pusztított, nem követelt adót vagy aranyat. Ő mást keresett. Lányokat, akiket elvitt, majd emberi alakot felvéve alaposan elfenekelt, végül gazdagon megajándékozva visszahozott.

A történetek szerint száz meg száz lány járt nála évszázadok alatt, de mindegyikük visszatért. Sajgó fenékkel ugyan, de értékes ajándékokat hozva: ékszert, kristályt, vagy egyetlen azúrkék sárkánypikkelyt. A falvakban sokáig úgy tartották, hogy akit Vyrmoraak elvitt, az szerencsés lesz egész életében. Aztán a sárkány eltűnt. Évtizedek teltek el, majd évszázadok. A legenda megkopott, a történetek mesékké váltak.

Tessa hitt a mesékben. Nem vakon, nem gyermeki ábrándból. A ládája mélyén egy vászontasakba gondosan elcsomagolva őrizte a megfakult pikkelyt, amit a nagyanyja bízott rá, és amit valamikor Odrana, Tessa egy régi ük‑ük‑ükanyja kapott a sárkánytól. A pikkely hideg volt, még nyáron is. Nem olyan hideg, mint a jég, hanem valami mélyebb, ősi fagyot hordozó hűvösség. Tessa sokszor forgatta a kezében, és ilyenkor úgy érezte, mintha a világ egy pillanatra elcsendesedne körülötte.

A faluban mindenki azt mondta, hogy a sárkány, ha élt is valaha, már rég halott. „Ha még élne, már rég elvitt volna valakit” – mondták. Tessa viszont időről időre a kezébe vette a régi pikkelyt, és érezve annak hidegét, biztos volt benne, hogy a mesék igazak, és a sárkány még mindig él.

***

Az elszökött kecskék nyomai egyre magasabbra vezettek a hegyoldalon. Tessa sietős léptekkel követte őket, a botját időnként a kövek közé támasztva, hogy ne csússzon meg a meredek ösvényen. Már rég túlhaladt azon a ponton, ahol a falusiak járni szoktak.

A szél egyre erősödött, a levegő egyre hűvösebbé vált, és Tessa meglepetten vette észre, hogy apró hópelyhek sodródnak az arcába. Először csak néhány, aztán egyre több. A lány felnézett az égre, és látta, hogy sűrű, sötét fellegek gyűlnek a hegycsúcsok fölött. A hegyek között felnőtt lány tudta, hogy hatalmas hóvihar készülődik.

Visszatérni nem maradt ideje. A szél már most is úgy tépte a ruháját, mintha le akarná taszítani a hegyoldalról. Gyorsan körbenézett, menedéket keresve. A kövek között, valamivel előtte, egy sötét foltot pillantott meg – mintha egy üreg bejárata lenne. Nem volt más választása. Ezt a vihart nem élte volna túl a szabad ég alatt.

A szél egyre vadabbul süvített, a hópelyhek már nem lebegtek, hanem vízszintesen csapódtak az arcába. Tessa lehajtotta a fejét, és a sziklafalhoz lapulva elindult a sötét nyílás felé. A lábai megcsúsztak a havas köveken, de sikerült megkapaszkodnia. A hideg már a csontjáig hatolt, a keze zsibbadt, a lélegzete párává fagyott előtte.

Ahogy közelebb ért, látta, hogy a nyílás nagyobb, mint gondolta. Nem egy egyszerű üreg volt. Mélyebbre vezetett.

Átlépte a bejáratot, és maga mögött hagyta a tomboló vihart. Odabent félhomály uralkodott. A falakból halvány, kékes fény derengett, mintha a jég maga bocsátaná ki. A levegő hideg volt, de nem olyan élesen, kegyetlenül, mint odakint.

Tessa lassan beljebb lépett. A hóvihar üvöltése elhalt mögötte, és helyét mély, tompa csend vette át. A lány óvatosan ment tovább. A jég halkan roppant a talpa alatt, és a hang visszhangot vert a barlangban.

Aztán meglátta.

A barlang közepén, egy hatalmas jégmederben feküdt valami. Valami nagy. Valami ősi.

Először azt hitte, egy jégbe fagyott szikla. Aztán meglátta a pikkelyeket. Megfakultak voltak, szürkék, repedezettek – de még mindig ott derengett bennük valami halvány, azúrkék fény.

A sárkány teste mozdulatlanul hevert. A szárnyai összezsugorodva, a mellkasa alig észrevehetően emelkedett és süllyedt. A légzése lassú volt, nehéz, fájdalmas. Ahogy Tessa tovább lépdelt felé, a ropogó jég hangjára Vyrmoraak kinyitotta a szemét. Fáradt, tompa tekintettel nézett a lányra.

Tessa szíve összeszorult. A mesékben mindig úgy beszéltek a sárkányról, mint valami hatalmas, félelmetes lényről, aki elragadja a lányokat. De most, ahogy ott feküdt előtte, nem látott mást, csak egy megfáradt, erőtlen ősi teremtményt.

A sárkány haldoklott. A mesék szerint azonban van egy mód, amivel vissza lehet adni a mágikus energiáit. Az energiákat, amik életben tarthatják. És Tessa hitt a mesékben. Lassan megfordult, mélyen előre hajolt, majd egy gyors mozdulattal felhajtotta a szoknyáját.

Vyrmoraak lassan, nehézkesen emelte meg a fejét. Tudta, hogy csak emberi alakban tudja feltölteni a mágikus energiáit, de azt is tudta, hogy ez az átalakulás az utolsó csepp mágiáját is felemészti. Most azonban hosszú évek után ismét előtte volt egy lány. Egy lány, akit kényszeríteni sem kell. Aki önként, magától vállalja. Ez elég volt ahhoz, hogy kockáztasson.

A sárkány megremegett. A pikkelyek fénylő porrá omlottak, a hatalmas test összezsugorodott, a szárnyak eltűntek, a benne rejtőző parányi mágia pedig egyetlen, vakító pillanatra fellobbant. Amikor a fény elhalt, a jégmederben már nem a sárkány feküdt. Egy magas, sovány, ősz hajú férfi, akinek hófehér bőre kékesen derengett a barlang fényében.

A férfi lassan Tessához lépett, és kinyújtotta a kezét. A barlang bejárata felé indultak. A hóvihar, ami elől a lány a barlangba menekült, nyom nélkül eltűnt. A napfény meleg volt, a szél lágy, a fűszálak újra zölden csillogtak.

A férfi leült, és Tessa az ölébe hasalt. Vyrmoraak kezét az évszázadok alatt berögzült rutin vezérelte. Lassan, erőtlenül paskolta a lány fenekét. Aztán ahogy Tessa feneke lassan kezdett pirosodni, úgy a kezdett Vyrmoraak karjában is éledezni az erő.

Amikor a csapások megszűntek a lány hátra tekintett. A férfi arcán halvány fény derengett – nem erős, nem tartós, de mégis ott volt. A mágia első, törékeny szikrája. Tessa ekkor értette meg igazán, hogy ez csak a kezdet volt. Segített, igen. De még hosszú út áll előttük.

***

A következő hetekben visszatért. Újra és újra. Ahogy teltek a hetek egyre inkább felbátorodott. Hol egy elcsent borotvaszíjat hozott magával, hol egy frissen vágott mogyoróvesszőt.

Vyrmoraak mindig ott várt rá a barlang előtt, emberi alakban. A hónapok múlásával a járása biztosabb lett. A hangja mélyebb, erősebb. A bőre alatt azúrkék fény derengett fel néha.

Egy napon, amikor a nap már alacsonyan járt, és a hegyoldal aranyfényben úszott, Vyrmoraak megállt Tessa előtt. „Szeretnék mutatni neked valamit” – szólt a lányhoz. Hátralépett. A bőre alatt azúrkék fény lobbant fel, tisztán, erősen. A levegő felizzott, és egyetlen pillanat alatt a férfi helyén újra ott állt a sárkány. De már nem a megfakult, repedezett, haldokló lény, akit Tessa először látott. A pikkelyei fényesen csillogtak, a szárnyai szélesen feszültek ki, és a hegyoldal megremegett a mozdulattól.

Vyrmoraak lehajtotta a fejét Tessa felé, és térdre ereszkedett előtte.

Tessa először csak nézte. Aztán lassan, lélegzet-visszafojtva megérintette a sárkány oldalát. A pikkelyek hidegek voltak, de nem fagyosak – inkább olyanok, mint a friss hó, amely alatt élet lüktet. Óvatos mozdulatokkal felmászott a hatalmas hátra. Megkapaszkodott a pikkelyek között, és érezte, ahogy a sárkány izmai megfeszülnek alatta.

Egyetlen hatalmas szárnycsapás. A föld eltávolodott. A hegyoldal zsugorodni kezdett. A szél végigsöpört rajtuk, és a világ kitárult alattuk. Vyrmoraak egyre magasabbra emelkedett. A szárnyai alatt a levegő énekelni kezdett. A mágia, amely hónapokig csak pislákolt benne, most teljes fényében ragyogott.

A sárkány egy utolsó, széles ívben körberepülte a hegycsúcsot, majd lassan visszatért a földre. Tessa leszállt a hátáról, és a két lény – ember és sárkány – egy pillanatra még egymásra nézett. Aztán Vyrmoraak felemelkedett, és elrepült a hegyek fölé.