A hám még üres volt

Az Úrnő bemutatkozó szövegét többször is elolvastam, mielőtt írtam neki.

Világosan leírta, hogy nála széles a lehetőségek skálája, de éppen ezért nem lehet mindent egyetlen alkalomba belesűríteni. Azt kérte, hogy a szolga szűkítse néhány olyan irányra, ami igazán érdekli, ami valóban megmozgat benne valamit.

Ez fogott meg benne leginkább. Nem kellett kész forgatókönyvet írnom, és nem is akartam. Csak leszűkítettem a listát azokra a dolgokra, amelyek igazán felizgattak. Volt köztük olyan is, amitől tartottam, hiszen most próbáltam volna először, de éppen ettől lett valóságosabb az egész.

Leírtam neki, mi vonz. A nyakörv. A póráz. A mozgás korlátozása. A megalázó, kiszolgáltatott helyzetek, amelyekből nem tudok egyszerűen kiszabadulni. A cicanadrág. A hosszú, magas sarkú csizma. A szájpecek. A dildós szájpecek gondolata. Az analkampó, amelytől egyszerre féltem és vágytam rá. És a felcsatolható hám látványa, akár úgy is, hogy még nincs benne semmi.

A döntést mégis rá akartam bízni. Nem azért, mert nem tudtam, mire vágyom, hanem mert pontosan azt kerestem, hogy az Úrnő a saját kedve szerint használhassa azt, amit elé tártam. Hogy ne csak az én fantáziám teljesüljön, hanem ő is kiélhesse azt az oldalát, amelyről olyan világosan írt.

Mert nekem ez volt a legfontosabb: hogy ő élvezze.

Két órában egyeztünk meg.

Amikor ajtót nyitott, már rajta volt a felcsatolható hám.

Dildo nélkül.

Magas volt, erős, izmos, amazon testtel. Fekete cicanadrágot viselt, hosszú, magas sarkú csizmával. Semmi fényes, semmi túlzó. Az egész mégis úgy hatott, mintha a szoba hozzá igazodna, nem fordítva.

A tekintetem akaratlanul is a hámra esett.

Ő észrevette.

— Már most azt nézed?

— Igen, Úrnő.

— Jó. Akkor legalább tudod, hogy nem dísznek van rajtam. Csak azt még nem tudod, mikor lesz belőle több.

Beljebb intett. Levettem a cipőmet, és megálltam előtte. Az asztalon ott voltak az eszközök: nyakörv, póráz, rögzítőpántok, karika szájpecek, dildós szájpecek, néhány más tárgy letakarva. Nem mindent láttam tisztán, de nem is kellett. A bizonytalanság azonnal dolgozni kezdett bennem.

— Térdre.

Engedelmeskedtem.

Nem sietett. Rágyújtott, és hagyta, hogy pár másodpercig csak nézzem őt onnan lentről. A csizma orra közel volt hozzám, a cicanadrág fekete anyaga feszült a combján, a hám pántjai pedig ott voltak a derekán, üresen is fenyegetően.

— Azt írtad, az én élvezetem a legfontosabb.

— Igen, Úrnő.

— Akkor kezdjük azzal, hogy hasznos leszel.

Közelebb lépett. A füstöt lassan, szándékosan fújta felém, aztán a számhoz irányította, mintha már az első percben emlékeztetni akarna rá, hogy nem a saját kényelmemért vagyok ott. Nem volt benne kapkodás, sem durvaság. Inkább az a nyugodt magabiztosság, amitől az ember még jobban elveszíti a saját ritmusát.

— Nyisd ki.

Megtörtént.

A szégyen hirtelen, forrón futott végig rajtam. Ő nem nevetett. Épp ez volt benne rosszabb. Természetesnek vette, hogy ott térdelek előtte, és arra használ, amire kedve tartja. Ügyelt rá, hogy ne sérüljek, mégis minden mozdulata megalázóan pontos volt. A hamu gondolata, a füst íze, a helyzet abszurditása egyszerre tett kicsivé és engedelmessé.

Aztán elnyomta a cigarettát.

— Elég. Most már nem beszélsz ennyit.

Felvette a szájpecket.

A gyomrom megfeszült. Ezt is én írtam. Én kértem. Mégis, amikor a kezében láttam, sokkal valóságosabb lett.

— A jelzések ugyanazok — mondta. — Kétszer koppintasz, ha megállunk. Háromszor, ha vége. Megértetted?

— Igen, Úrnő.

A pecek felkerült.

Ettől kezdve minden megváltozott. Nem tudtam rendesen beszélni. Nem tudtam elrejteni a reakcióimat egy gyors válasszal vagy félmosollyal. Az Úrnő pedig azonnal kihasználta ezt. Nem nagy gesztusokkal. Apró, kreatív megalázásokkal. Egy-egy utasítással, amelyre csak testtel tudtam válaszolni. Egy-egy pillantással, amely világossá tette, hogy pontosan látja, mit tesz velem a tehetetlenség.

A nyakörv csak ezután került rám.

A csat kattanása halk volt, mégis éreztem, mintha valami végleg átbillent volna. Amikor a pórázt is ráakasztotta, már nem kellett szólnia. Egy rövid mozdulat elég volt, és követtem.

A szoba egyik pontjára vezetett. Ott rögzítette a csuklóimat, majd a bokáimat is úgy, hogy ne tudjak rendesen helyezkedni. Nem volt kényelmes. Nem is annak szánta. Nem fájt, de minden mozdulatom azonnal emlékeztetett rá: ebből nem szabadulok ki.

Ez izgatott fel igazán.

Az, hogy nem csak játszottam a kiszolgáltatottsággal. Benne voltam.

Ő mögém lépett. Hallottam, ahogy valamit felemel az asztalról.

Nem láttam, de tudtam.

Az analkampó gondolata már az üzeneteknél is megijesztett. Nem azért, mert nem vágytam rá. Hanem mert vágytam rá, és ez sokkal nehezebb volt, mint egyszerűen félni tőle.

— Most tanulsz — mondta mögöttem. — Nem hősködsz. Nem bizonyítasz. Csak figyelsz rám.

A pecek mögül csak tompa hangot tudtam kiadni.

Ő lassan, óvatosan dolgozott. A részletek összemosódtak a saját lélegzetemmel, a pántok feszülésével, a póráz súlyával a nyakamon. Nem rohant, de nem is húzta az időt. Használta az eszközt. Pont annyira, hogy érezzem, ez már nem csak gondolat, hanem valóság. Pont annyira, hogy a félelem ne vegye át az irányítást a vágytól.

A testem feszült, én pedig tűrtem.

Nem azért, mert muszáj volt. Hanem mert ő akarta így. És mert láttam rajta, mennyire élvezi, hogy a határaim közelében vezet, de nem lök át rajtuk.

Később levette rólam az első szájpecket.

Egy pillanatra azt hittem, megszólalhatok. De csak azért oldotta ki, hogy másikat tegyen a helyére.

A dildós szájpecek látványa elég volt ahhoz, hogy a szívem gyorsabban verjen.

— Ezt is leírtad — mondta.

Rekedten, alig hallhatóan válaszoltam.

— Igen, Úrnő.

— Akkor nem lepődsz meg.

De meglepődtem.

Nem az eszköz miatt. Hanem amiatt, ahogy használta. Nem tárgyként kezelte, hanem helyzetként. Újabb módjaként annak, hogy elvegye a kényelmes szerepeimet: a beszédet, a magyarázkodást, a kontroll látszatát. A dildós pecek felkerült, és onnantól a csendem még súlyosabb lett.

Az Úrnő elégedetten nézett végig rajtam.

— Most már kezd hasznos formád lenni.

Nem tudtam válaszolni. Csak a pántok között megfeszülni, aztán engedni. Újra és újra.

A két óra második fele sűrűbb volt, mint az első. Kevesebb beszéd, több irányítás. A póráz rövidebb lett. A testhelyzetek kiszolgáltatottabbak. Az analkampó jelenléte minden mozdulatnál emlékeztetett arra, hogy nem feledkezhetek meg róla. A szájpecek pedig gondoskodott róla, hogy a megalázottságom végig látható maradjon.

Aztán, amikor már azt hittem, ennél tovább nem fokozza, odalépett az asztalhoz.

Felvette a dildót.

Láttam, ahogy a hámhoz illeszti.

Ez volt az a pillanat, amelytől egész este féltem és amelyre egész este vártam.

Nem szóltam. Nem is tudtam volna.

Ő lassan visszajött elém, majd megkerült. Ellenőrizte a rögzítéseket, a pórázt, a testtartásomat. Minden apró mozdulatával világossá tette, hogy nemcsak használni fog, hanem előbb teljesen olyan helyzetbe tesz, ahol nem marad más dolgom, mint elviselni azt, amit választott.

— Most már tényleg rám vagy bízva — mondta.

A mondat egyszerre nyugtatott meg és vett el belőlem minden maradék ellenállást.

A továbbiak sejtelmesen, töredezetten maradtak meg bennem: a csizma koppanása a padlón, a póráz feszülése, a hám mozdulata, a saját tompa hangjaim a pecek mögött, és az Úrnő lélegzete, amely egyre elégedettebb lett. Nem kapkodott. Nem volt szüksége rá. Pontosan tudta, mit épített fel az első perctől kezdve.

Engem.

A kiszolgáltatottságomat.

Azt, hogy a végére már nem az számított, melyik eszközt használja, hanem hogy ő használja.

Amikor végül lecsatolta rólam a pántokat, először meg sem mozdultam. A testem még mindig várta az engedélyt. Ő ezt észrevette, és ezúttal elmosolyodott.

Levette a pecket. Utána a nyakörvet is.

A nyakam hirtelen túl szabad lett.

— Két óra — mondta. — Első alkalomnak elég volt.

Nehéz volt megszólalni.

— Köszönöm, Úrnő.

Végignézett rajtam, aztán a hám pántjára tette a kezét. Már nem volt üres.

— Ma nem mindent kaptál meg, amit leírtál. De eleget ahhoz, hogy tudd, legközelebb is rám akarod majd bízni magad.

Nem kellett gondolkodnom.

— Igen, Úrnő.

A mosolya lassú volt, biztos, és veszélyesen elégedett.