Helena(Negyedik fejezet)

A sötétség vastag volt, szinte tapintható. Clark az ágyon feküdt, teste még mindig remegett a félbeszakított gyönyörtől. Az eső dobolása a tetőn egyenletes, hipnotikus ritmust vert, de a fiú nem tudott elaludni. Minden alkalommal, amikor lehunyta a szemét, Miss Helena kesztyűs keze, füstös tekintete és mély hangja jelent meg előtte. A bőre égett a korábbi csapások helyén, az ágyéka pedig fájdalmasan, követelőzően lüktetett.

Valamikor hajnal felé elszenderedhetett, mert hirtelen hangos kopogás rántotta vissza a valóságba.

„Hat óra, Clark. Kelj fel.”

Az ajtó kinyílt. Helena állt ott teljes magasságában, frissen, mintha egyáltalán nem aludt volna. Hosszú, hullámos sötétbarna haja laza kontyba fogva, de néhány tincs vadul omlott az arcába. Fekete bőrnadrágot viselt, ami tökéletesen rásimult hosszú lábaira, fölötte szűk, fényes bőr felsőt, és a combközépig érő bordó over-the-knee csizmát – azt a másikat, ami még fényesebb és szigorúbb volt, mint az esti. Hosszú fekete kesztyűi most is ott voltak a kezén.

„Mosakodás. Most.”

Kivezette a fiút a ház mögötti udvarra. A hajnal hideg volt, a levegő nedves és metsző. Egy régi kút mellett állt egy ócska bádogteknő. Helena egy vödör jeges vizet öntött bele.

„Befelé. Teljesen. És siess. A hideg víz megtisztít. Megkeményít. Emlékeztet rá, hol a helyed.”

Clark vacogva lépett a vízbe. A hideg úgy vágott bele, mint ezer tű. Helena ott állt mellette, karba tett kézzel, és figyelte, ahogy a fiú teste görcsösen összerándul. Egyetlen csepp víz sem fröccsent a bőrruhájára.

„Dörzsöld át magad alaposan. Mindenhol. Szeretném, ha tiszta lennél… amikor a nyelved a csizmámhoz ér.”

Miután Clark reszketve kilépett és megtörölközött egy durva vászonnal, Helena leült egy régi székre az istálló előtti fedett részen. A csizmái keresztbe téve, fényesen csillogtak a gyenge reggeli fényben.

„Térdre.”

Clark letérdelt a nedves kőre. A térde még sajgott az előző esti padlótól.

„Nyelvvel. Lassan. Alaposan. Minden egyes centit. Ha egy porszem marad rajta, kezdheted elölről… és utána kapsz tíz extra csapást.”

A fiú lehajtotta a fejét. A bordó bőr íze erős volt, földes, kissé édes a viasztól. Nyelve lassan végigfutott a csizma orrán, aztán fel a szárán, be a hajlatokba. Hallotta, ahogy Helena halkan, elégedetten felsóhajt.

„Jó… nagyon jó. Látod, milyen gyorsan haladsz? Tegnap még lázadó kis kölyök voltál. Ma már a nevelőnőd csizmáját nyalod, mint egy hűséges kiskutya. Ez a fejlődés, Clark. Ez a szép.”

A nő időnként felemelte a lábát, hogy a fiú jobban hozzáférjen az alsó részekhez is. A kesztyűs keze néha a hajába túrt, néha megpaskolta az arcát.

„Mélyebben. Nyomd be a nyelved a varrások közé. Ott szeretem a legjobban érezni a szolgálatot.”

Clark arca égett a megaláztatástól, de a teste… a teste áruló módon reagált. Helena észrevette, és halkan felnevetett.

„Már megint? Milyen mohó kis tanítvány vagy te. De ma még nem kapsz gyönyört. Csak szolgálatot. Csak leckét.”

Amikor mindkét csizma csillogott a nyálától, Helena elégedetten bólintott. Felállt, és a fiút az istálló felé terelte.

„Most pedig jön a reggeli feladat. Van itt egy régi lószerszám, ami nagyon koszos. Tisztítsd ki. Kézivel. És közben mondogasd hangosan: »Köszönöm, Miss Helena, hogy megtanít uralkodni felettem.« Minden egyes mozdulatnál.”

Az istállóban hideg volt, a szalma szúrta a térdét. Clark dolgozott, meztelenül, reszketve, és hangosan ismételgette a mondatot újra és újra. Helena ott ült egy ládán, keresztbe tett lábbal, és figyelte. Néha odalépett, ellenőrizte a munkát, és ha nem volt elégedett, egy határozott ütést mért a fiú fenekére a lovaglópálcával.

Dél felé járt az idő, amikor végre megálljt parancsolt.

„Elég lesz mára az egyszerű feladatokból.” Helena hangja most mélyebb, sötétebb volt. „Gyere be a házba. Ideje egy igazi, mélyebb leckének. A nappaliban. Az asztalon fogsz feküdni, mint tegnap… csak most nem állok meg félúton.”

A nő szeme csillogott, amikor látta, ahogy Clark arca elsápad, aztán elvörösödik.

„Ne félj, kedvesem. Fájni fog. De utána… sokkal jobban fogsz szeretni engem. Mert én vagyok az egyetlen, aki igazán ismer téged. Aki tudja, mire van szükséged.”

Helena kesztyűs keze megsimogatta a fiú arcát, aztán erősen megmarkolta az állát.

„Mondd ki: »Készen állok a leckére, Miss Helena.