Helena (Harmadik fejezet)

A fiú térde fájdalmasan koppant a régi, kopott padlón. A hideg deszkák szinte harapták a bőrét, de ez semmi volt ahhoz képest, amit a tekintete látott maga előtt: Miss Helena combközépig érő, fényes fekete bőrcsizmája, amin még ott csillogtak az udvar sárjának apró cseppei. A csizma szára szorosan ölelte a nő hosszú, erős lábát, a bőr pedig úgy fénylett a tűz fényében, mintha élne.

Helena lassan, elegánsan felemelte az egyik lábát, és a csizma orra finoman Clark ajkához ért.

„Csókold meg” – mondta halkan, szinte suttogva, de a hangjában ott volt az a mély, parancsoló árnyalat, amitől a fiú gerincén végigfutott a hideg. „Lassan. Tisztelettel. Mint aki tudja, hogy ez a csizma mostantól fontosabb, mint bármi, amit valaha megérintettél.”

Clark ajka remegett. Lehajtotta a fejét, és megcsókolta a hideg, nedves bőrt. Egyszer. Kétszer. A szája íze keserű volt a sártól és a bőrtől, de nem merte abbahagyni. Helena ujjai a hajába túrtak, és gyengéden, mégis határozottan nyomta lejjebb a fejét.

„Jó. Nagyon jó, kis tanítványom. Látod? Máris tanulsz. A dacod kezd megrepedni. Mondd ki, amit kértem.”

Clark hangja alig volt hangosabb a suttogásnál.

„Köszönöm, Miss Helena… hogy jobb embert farag belőlem.”

A nő elégedetten sóhajtott fel. A hangja lágy volt, majdnem szeretetteljes.

„Újra. Hangosabban. És nézz fel rám közben.”

Clark felemelte könnyes szemét. Helena ott tornyosult felette: a hosszú, hullámos sötétbarna haja keretezte éles arcát, a füstös szemhéj alól pedig szinte izzott a tekintete. A mély vörösbarna rúzs a száján mintha vérfolt lett volna a tűz fényében. A fekete bőr ruha minden lélegzetvételnél megfeszült telt mellén.

„Köszönöm, Miss Helena… hogy jobb embert farag belőlem” – mondta hangosabban a fiú, és újra megcsókolta a csizma orrát, aztán a szárát is, feljebb, ahol a bőr már szárazabb és melegebb volt.

Helena halkan felnevetett, mélyen, torokból. A nevetése nem volt kegyetlen – inkább elégedett, mint egy tanáré, aki látja, hogy a kedvenc növendéke végre megértett valamit.

„Ez még csak a kezdet. Ma este kapsz egy kis ízelítőt abból, milyen lesz az életed ezután. Felállhatsz.”

Amikor Clark felemelkedett, a nő azonnal magához húzta. A kesztyűs keze végigsimított a fiú mellkasán, aztán lejjebb, birtokló mozdulattal. Clark teste önkéntelenül is reagált, amit Helena azonnal észrevett.

„Látod? A tested már tudja, ki az úr. Most pedig gyere. Mutatom a szobádat.”

A lépcső nyikorgott a lépteik alatt. Helena csizmája határozottan kopogott, Clark pedig mezítláb, meztelenül követte, mint egy árnyék. A szoba kicsi volt, spártai. Egy keskeny vaságy, egy szék, és egy régi szekrény. Semmi más. Az ablakon át a sötét völgy látszott, ahol az eső még mindig zuhogott.

Helena megállt az ágy mellett, és levette egyik hosszú fekete kesztyűjét. Lassan, ujjról ujjra húzta le, mintha vetkőztetne valakit. Aztán a meztelen kezével megsimogatta Clark arcát – az érintése meglepően meleg volt.

„Lefekszel. Hanyatt. Kezeket a fejed fölé. Ne merj megmozdulni, amíg nem engedem.”

Clark engedelmeskedett. A takaró durva volt a bőre alatt. Helena fölé hajolt, a haja a fiú mellkasára omlott. Az arca egészen közel volt.

„Ma este még nem kapsz teljes leckét. Csak egy kis ízelítőt a függőségből.”

A nő keze lassan, kínzóan lassan vándorolt lefelé a fiú testén. Ujjai pontosak voltak, tapasztaltak, és kegyetlenül precízek. Amikor elérte a legérzékenyebb pontot, Clark teste ívbe feszült.

„Ne merj elélvezni” – suttogta Helena a fülébe, hangja mézédes és halálos. „Ha mégis megteszed… holnap reggel nagyon hosszú, nagyon fájdalmas órád lesz. Megértetted?”

Clark csak nyögni tudott. A nő keze folytatta a gyötrelmes, lassú játékot. Néha megállt, néha gyorsított, mindig pontosan ott, ahol a fiú a legjobban érezte. Helena szeme közben végig rajta volt, figyelte minden rezdülését, minden remegést, minden elfojtott könyörgést.

„Ez a nevelés lényege, Clark. Hogy megtanuld: a gyönyör is az enyém. A fájdalom is az enyém. Te pedig… csak az én kis művem vagy.”

Amikor a fiú már reszketett, verejtékben úszott, és a szája hangtalanul formálta a nő nevét, Helena hirtelen abbahagyta. Felállt, visszahúzta a kesztyűjét, és az ajtó felé indult.

„Aludj jól, édes tanítványom. Reggel hatkor kelünk. Hideg vízzel mosakodsz, és az első feladatod az lesz, hogy tisztára pucolod a csizmáimat… a nyelveddel. Ha nem lesz tökéletes… folytatjuk az esti leckét.”

Az ajtó halkan becsukódott. A kulcs fordult a zárban.

Clark egyedül maradt a sötétben, a teste lángolt, az elméje pedig kezdett széthullani. Odakint az eső zuhogott, a völgy fekete volt és végtelen.

És ő már tudta: innen nincs visszaút.