Álmodik a...

Egy kisvárosból jött.

Nem az úri negyedből.

Egy kisvátosból, ami ugyan egy tó partján feküdt, de a vize mocskos volt.

Nem szeretem az ilyet. A pocsolyákat. Ahol elsüllyedsz az iszapban és minden lépésnél hínár fonja körbe a lábad. Bele is karmol a kis tüskés végű leveleivel. Nem enged. Nem szeretem az ilyet. Nem szeretem, ha nem lehet úszni benne.

"- Csak ujjazod magad" - írta.

Nevettem. Ha tudná, hogy mennyire nem.

Gyűlölöm ezt a szót. Meg a mentalitást, mögötte.

De az első reakcióm az volt, hogy megmutatom... megmutatom, hogy... hát nem.

<> <> <>

Végül is ráértem.

Nem akartam válaszolni neki, de hogy ne válaszoljak erre? Csak azért is?

Végül is ráértem, volt még pár szabad hétvégém.

Nem akartam élvezni. Csak megkapni.

Nem akartam kapcsolatot, nem akartam mély ismeretséget, nem akartam róla többet tudni, mint amit kell.

Tud-e fenekelni? Erről sem akartam most hosszan levelezgetni. Majd kiderül. Majd megmutatja, mit tud.

Nem akartam kísérletezgetni se most, ezért eltérően a korábbi tapasztalatoktól, előre megállapodtunk.

Kis bemelegítés. Kézzel, vagy ami akad, kéznél. Aztán 25 pálca. Se több, se kevesebb.

Nem kevés. De valamit valamiért. Ha már belekezdünk. Ha már rászánom a napot, meg hogy ezután 2-3 hétig senkivel nem fenekelünk.

Huszonöt pálca. Felkészültem az utazásra.

<> <> <>

Arra gondoltam, ez is jó lesz egy emléknek. Egy tapasztalatnak. Egynek, amit majd felrakok a többi mellé a polcra.

Nem kell túl sok körítés. Nem kell túlgondolni. Nem kell sok bevezetés. Természetesen nem kell kikötözés.

Én akarok odaállni. Én akarok előrehajolni. Én akarok kis terpeszbe állni. És én akarok figyelni, feszülten, felkészülten és még egy kicsit, az első suhogó hangot várni... És megköszönni, ha nem hangosan, hát majd magamban. Megköszönni neki.

<> <> <>

Kedvem se volt hozzá aznap reggel. De csak azért is mentem.

Nem akartam tetszeni. De csak azért is felvettem valami szexit.

Nem akartam másra gondolni. Tudtam, hogy nehéz lesz. De csak azért is ezt akartam most, valakitől, mindegy is kitől, pálcát kapni. Megmutatni...

Aztán a nyomokat majd jól befotózni.

Odaadni a testem valakinek, valaki másnak és hagyni, hogy ő fenekeljen el. Intellektuális kihívások nélkül. Mélyebb ismeretség vagy barátság vagy bármi egyéb kapcsolat nélkül.

Csak úgy. Csakazért is. Dacból.

Huszonöt pálca, valakitől. Szinte mindegy is, hogy kitől.

Ez most csak rólam szóljon. Arról, amit én akarok. Sallangok nélkül.

Úgyhogy felvettem a telefont és írtam egy sms-t.

- Igen, jövök. Hosszú, bordó szoknyában és türkizkék felsőben leszek. 11:20-kor az állomáson. Lesz nálam is egy pálcákat rejtő tok.

Lesz nálam is egy pálcákat rejtő tok. De az övét is használhatjuk. Mindegy.

Vagy majd szépen sorban mindet kipróbáljuk, és amelyiknek legszebb a hangja, azt használjuk.

A lényeg, hogy meglegyen a 25 csík, a nyom.

Meglegyen az élmény, a pezsgés. A néhány napig fájdalmas mozgás, a nehezen ülés.

Meglegyen, aztán egyszer majd csak elmúljon.

Nem kell most nekem sok.

Csak egy sima fenekelés.