Helena (Második fejezet)

A tűz ropogása szinte hangosnak tűnt a csendben. Clark érezte, ahogy a régi faasztal hideg lapja a mellkasához nyomódik, a bőre libabőrözött a huzattól, ami az ablakréseken szivárgott be. Miss Helena keze – az a hosszú, fekete bőr kesztyű – még mindig a tarkóján pihent, ujjai erősen, de nem sietősen tartották fogva. Mintha pontosan tudná, mennyire kell szorítania ahhoz, hogy a fiú érezze: nincs menekvés, de még nem akarja teljesen összeroppantani.

„Lélegezz mélyeket, gyermekem” – suttogta a nő a füle mellett. A hangja lágy volt, szinte anyás, de a mélyén ott rezgett valami hideg, csillogó él. „Az első lecke mindig a legnehezebb. Meg kell tanulnod, hogy a tested már nem a tiéd. Hanem az enyém. Az enyém, hogy formáljam.”

Clark megpróbált felemelkedni, de Helena másik keze – a szabad kesztyűs tenyere – hirtelen lesújtott a fenekére. Nem túl erősen. Még nem. Csak egy figyelmeztetés. A bőr csattanása élesen visszhangzott a szobában.

„Ne. Mozdulj. Ez nem dacosság órája. Ez engedelmesség órája.”

A fiú lélegzete akadozott. Érezte, ahogy a nő teste mögötte lassan, kimérten hozzásimul. A szűk bőrszoknya hűvösen simult a combjához, a combközépig érő csizma szára pedig keményen nyomódott a lába közé. Helena illata – eső, bőr, és valami sötét, fűszeres virág – teljesen körülölelte.

A kesztyűs kéz végigcsúszott a hátán, lassan, tanulmányozva minden gerincét, minden izomremegését. Aztán lejjebb. Clark összerezzent, amikor az ujjak megtalálták, amit kerestek.

„Látod? Máris reagálsz. A tested tudja, mi a jó neki, még ha az elméd tiltakozik is.” Helena halkan nevetett, mélyen, torokból. „Ez természetes. A növények is ellenállnak először, amikor metszi őket az ember. De a végén erősebbek lesznek. Szépek. Engedelmesek.”

Egy pillanatra elengedte a tarkóját. Clark hallotta, ahogy a nő odalép az egyik régi szekrényhez. Fiúk, csat, fém csörgése. Amikor visszajött, valami vékony, rugalmas dolog suhogott a levegőben.

„Ez egy régi lovaglópálca” – magyarázta Helena tanítói hangon, mintha csak a történelemórán beszélne. „Az édesapám használta a lovakon. Most pedig rajtad fogom használni, Clark. Minden csapás egy lecke. Számold hangosan. Ha hibázol, kezdjük elölről.”

Az első csapás éles volt, égető. Clark felkiáltott.

„Egy!”

„Jó fiú.” Helena hangja meleg volt, elégedett. „Látod, milyen gyorsan tanulsz?”

A második, a harmadik, a negyedik… A pálca suhogása és a csattanás ritmusa hipnotikus lett. Clark térde remegett, a szeme könnybe lábadt, de Helena nem hagyta abba. Közben beszélt hozzá. Lágyan. Kegyetlenül. Nevelően.

„Sírj csak, édesem. A könnyek kimossák a rosszat belőled. Anyád és apád elküldött hozzám, mert tudták, hogy én vagyok az egyetlen, aki képes megtörni azt a kis vadóc lelkedet. És én meg is teszem. Lassan. Alaposan. Amíg már csak az én nevemet fogod nyöszörögni, amikor egyedül maradsz az ágyban.”

Amikor a tizedik csapásnál jártak, Clark hangja már elcsuklott. Helena letette a pálcát, és gyengéden – szinte szeretettel – végigsimított a vörös csíkokon a kesztyűs kezével. A bőrkesztyű érintése most égetett a legjobban.

„Nézd meg magad” – mondta, és a fiút a szoba sarkában álló, magas, régi tükör elé állította. Clark látta magát: meztelenül, könnyes arccal, a hátán és fenekén égő vörös vonalakkal. Mögötte ott állt Helena teljes magasságában – a hullámos sötétbarna haja vadul omlott a vállára, a sminkje tökéletes volt, a szája vörös, mint a vér, a szeme pedig csillogott a perverz gyönyörtől.

„Szép vagy így” – suttogta, és hátulról átölelte a fiút. Az egyik kesztyűs keze lecsúszott a hasán, lassan, birtoklóan. „De még csak az elején járunk. Holnap reggel elkezdjük a napi rutint. Korán kelés. Hideg vízzel mosakodás. Engedelmes feladatok. És ha bármikor dacolsz… nos, akkor lesznek hosszabb leckék is.”

Helena megfordította a fiút, felemelte az állát, és mélyen a szemébe nézett.

„Most pedig térdelj le elém, Clark. Csókold meg a csizmámat. Köszönd meg az első leckét. És mondd hangosan: »Köszönöm, Miss Helena, hogy jobb embert farag belőlem.«”

A fiú térde megroggyant. A padló hideg volt. A csizma fényes bőre szinte hipnotikusan csillogott előtte. A szája közel ért a bőrhöz.

Odakint az eső még erősebben zuhogott. A ház falai vastagok voltak. A völgy sötét és néma.

folyt.köv.