Helena (Első fejezet)

A szél hidegen vágott át a völgyön, mintha maga a novemberi égbolt akarna belélegezni mindent, ami él és mozog. Az udvar sara cuppogott Clark bakancsai alatt, miközben a rozoga taxi eltűnt a kanyarban. A fiú tizennyolc éves volt, de most kisebbnek érezte magát, mint valaha. Hátizsákja nehéz volt a szégyentől és a kevés holmitól, amit az anyja dobott bele sietve. „Miss Helena majd rendbe tesz, Clark. Ő tudja, hogyan kell egy ilyen rosszcsontot megnevelni.”

A ház régi volt, kőből és fából, mintha évszázadok óta szívta volna magába a föld nedvességét. A tető zsindelyei sötéten csillogtak a szitáló esőben. És ott állt ő.

Miss Helena.

A kép, amit a szülei mutattak, nem készült fel rá. A nő magasabb volt, mint várta, karcsú dereka és telt melle alatt a fekete bőr ruha úgy simult rá, mintha második bőr lenne. Hosszú, hullámos sötétbarna haja nedvesen tapadt a vállára, éles arccsontjai és füstös szemei szinte átdöfték a félhomályt. Combközépig érő, fényes fekete over-the-knee csizmája belesüppedt a sárba, de őt ez láthatóan egyáltalán nem zavarta. Hosszú fekete bőr kesztyűi lassan, elegánsan kulcsolódtak össze maga előtt.

„Te vagy hát a kis Clark” – mondta mély, nyugodt hangon. A hangja méz és acél keveréke volt. – „Gyere közelebb, gyermekem. Ne félj. Ez csak a kezdet.”

Clark nyelt egyet. A nő illata – bőr, eső és valami drága, sötét parfüm – máris betöltötte az orrát, amikor közelebb lépett. Helena keze felemelkedett. A kesztyűs ujjai megérintették a fiú állát, felemelték az arcát. A bőrkesztyű hideg volt és sima, mégis égette a bőrét.

„Látom a szemedben a dacot. Jól van. A dacot könnyebb megtörni, mint a gyengeséget. Gyere be. Ma este még vendég vagy. Holnaptól… tanítvány.”

A ház belseje meleg volt, de nem barátságos. A kandallóban pattogott a tűz, a falakon régi olajfestmények lógtak, sötét erdők és komor arcok. Helena levette a kabátját – alatta a szűk bőrszoknya és a fekete blúz tökéletesen követte teste minden ívét. Leült egy magas támlájú székre, keresztbe tette hosszú lábait, és a csizma fényesen megcsillant a tűz fényében.

„Vetkőzz le” – mondta halkan, szinte kedvesen. „Mindent. A ruháidat, a büszkeségedet, a hazugságaidat. Itt mindent levetünk, ami nem szolgálja a fejlődésedet.”

Clark keze remegett. Próbált ellenkezni, de a nő tekintete – az a mély, szinte anyás, mégis kegyetlen tekintet – megbénította.

„Ne kényszeríts, hogy segítsek, édesem. Egy tanító nevelőnő mindig tudja, mikor kell kézzel beavatkozni.”

A fiú lassan lehúzta a pulóverét, aztán a pólót. Amikor a nadrágjához ért, Helena felemelte a kesztyűs kezét.

„Állj. Fordulj meg. Lassan. Mutasd meg, mit hoztál ide nekem.”

Clark arca égett. Hallotta, ahogy a nő halkan, elégedetten felsóhajt.

„Szép test. De lusta. Gyenge. Ezt mind meg fogjuk változtatni. Minden nap, minden óra, minden perc arra fog menni, hogy jobb embert faragjak belőled. Fegyelmezettet. Engedelmeset. Az enyémet.”

Helena felállt. A csizmája kopogott a régi padlón, ahogy mögé lépett. A kesztyűs keze végigsimított a fiú hátán, aztán hirtelen erősen megmarkolta a tarkóját, és előrehajlította az asztal fölé.

„Az első lecke: a fájdalom nem ellenség. A fájdalom tanító. És én nagyon jó tanár vagyok.”

A fiú érezte, ahogy a nő teste hozzá simul. A bőr ruhája hideg és forró egyszerre. Helena ajka közel volt a füléhez, szinte cirógatta a lehelete.

„Sírhatsz. Kiabálhatsz. Könyöröghetsz. Mindegy. Én akkor is folytatom, mert szeretlek, Clark. Olyan nagyon szeretlek, hogy hajlandó vagyok megtörni azt, ami rossz benned. És amikor kész leszel… amikor már csak az én nevemet tudod suttogni, amikor már reszketsz, ha csak rám nézel… akkor igazán az enyém leszel.”

Odakint tovább esett az eső. A völgy elnyelte a hangokat. A ház falai vastagok voltak. Senki sem hallotta, ha valaki sír. Senki sem hallotta, ha valaki megtanul engedelmeskedni.