Félhomály ül a szoba sarkán,
szemében villanó parancs ég,
szavak nélkül feszül a csend,
mint vihar előtti éj.
Lép egyet, lassan, kimérten,
a határ köztük megremeg,
nem kérdez, csak dönt helyette,
és súlya alatt görnyed meg.
Egy mozdulat gyors, könyörtelen,
tökön rúg, mint villám csapása,
nem játék ez, hanem jel,
kié itt a szó hatalma.
És utána némán állnak,
légzésük még összefoly,
fájdalomból születik rend,
hol ő vezet és ő hajol.
Hozzászólások (0)