Ostor és selyemkrinolin (5., befejező rész)

A büntetés éjszakája után Adél viselkedése furcsa, rideg kettősségbe fordult át. A korábbi távolságtartó modort felváltotta egyfajta birtoklási vágy és a hatalom nyíltabb, szinte rituális gyakorlása. Élvezte, hogy megalázhatja a férfit.

Másnap reggel a grófné nem Mariannt, hanem Gábort hívatta a reggeli öltözködéshez, ami korábban elképzelhetetlen lett volna.

- Gábor, gyere csak közelebb – parancsolta Adél, miközben a tükör előtt állt a nehéz, csipkés alsóruházatban. – A tegnapi lecke remélem, kitisztította a fejedet. Ma az aranyhímzéses selyemruhámat veszem fel. Te fogod segíteni Mariannt az abroncs rögzítésénél.

Adél hangja most nem csattant, inkább suttogóan és magabiztosan simogatta a férfi megalázottságát. Ahogy Gábor remegő kézzel segített a hatalmas krinolinszerkezetet és a grandiózus masnit a helyére illeszteni, a grófné szándékosan úgy mozdult, hogy a nehéz váz és a kelmék súlya a férfit szinte a falhoz szorítsa. Élvezte, ahogy Gábor levegője elakad a selyemrengeteg szorításában.

– Láttad, Gábor? – nézett rá a tükörből, miközben Mariann a fűzőjét igazította meg. –Te most már olyan vagy, mint ez a ruha. Egy dísz rajtam, ami engem szolgál, de aminek nincsenek saját vágyai. Ha én mozdulok, neked is mozdulnod kell.

A grófné viselkedése a következő napokban kiszámíthatatlanná vált. Voltak pillanatok, amikor szinte „kedves” volt: megengedte Gábornak, hogy a lábaihoz telepedve a talpát masszírozza, miközben ő a hímzésével foglalkozott. A régi időkről kérdezte, de ez a kedvesség durvább volt a korbácsnál; ilyenkor is úgy beszélt vele, mint egy idomított állattal, megsimogatva a férfi fejét, megpaskolva az arcát, miután az engedelmesen végrehajtott egy parancsot.

Máskor viszont, ha Mariann csak egy apró panaszt is tett, Adél azonnal visszaváltott a kíméletlen úrnő szerepébe, és Gábornak hosszú percekig hátra tett kézzel kellett térdelnie a szalon sarkában, szájában tartva úrnője lovaglóostorát, s az is előfordult, hogy a grófné időnként kíméletlen szigorral felpofozta vagy megkorbácsolta, a fenyítések után a lábát is a férfin pihentette, mintha az csak egy zsámoly lenne.

Adél rájött, hogy a férfi megtörése és birtoklása nagyobb gyönyörűséget okoz neki, mint bármilyen bécsi udvari bál. Gábor már nemcsak a szolgája volt, hanem a személyes trófeája, egy nemes vad, báróból lett lakáj, aki alázattal és fegyelmezetten rogyott térdre, ha a grófné selyemruháinak suhogását meghallotta.

Néhány héttel később a grófné az operába készült. A pesti Operaház lépcsősorát aznap este elborította a fény és a csillogó selymek áradata. Adél grófné erre az alkalomra egy lélegzetelállító, bordó ruhát választott. A krinolinja minden eddiginél hatalmasabb volt, egy mozgó emelvény, amelyen ő királynőként trónolt. Könyök fölé érő, fekete, operabáli szaténkesztyűje a kifinomult előkelőség non plus ultrája volt.

Gábor sem a megszokott lakáji libériát viselte, hanem egy díszes. alkalmi apródruhát: bordó selyem térdnadrágot, fehér harisnyát és aranyzsinóros zubbonyt, rizsporos parókát. Ez a szokatlan ruházat, bár elegáns volt, egyértelműen jelezte alávetett szerepét – egy élő dísztárgy volt az úrnője kíséretében.

Ahogy beléptek a páholyba, a grófné férje, a méltóságos gróf, azonnal a szomszédos páholyok uraihoz fordult politikáról tárgyalni. Adél pedig igazi dámaként, mint egy hattyú ereszkedett le a páholy elülső ülőhelyére.

-Gábor, a stólát – vetette oda hanyagul a válla felett.

A férfi előrelépett, és óvatosan levette az úrnő válláról a nehéz, hermelinprémes selyemstólát. Ott kellett állnia közvetlenül Adél mögött, az operaházi páholy bársonyfotele mögött, karján a finom női ruhadarabbal, mozdulatlanul, mint egy szobor.

– Nézd csak, Gábor – suttogta Adél, miközben távcsövével a lenti forgatagot figyelte. – Ott, a parketten. Emlékszel arra a sárga selyemruhás hölgyre? Az édesanyja tizenöt éve még téged szemelte ki a lányának. Akkoriban még azt hitték, te leszel a bálok királya.

Gábor érezte, ahogy az arca lángra lobban a megalázottságtól, miközben a zenekar rákezdett egy keringőre.

– Emlékszem, Méltóságos Grófné Asszony – felelte alázatosan.

– Most pedig nézz csak le a saját kezeidre – folytatta Adél kegyetlen élvezettel. – Fehér kesztyűben vagy, de alatta ott vannak a vízhólyagok a súrolástól. Ott lent táncolhatnál, ha lett volna benned tartás. Ehelyett itt állsz most mögöttem. Milyen különös az élet, nemde? Egykor a táncrendemért esdekeltél, most pedig azért, hogy ne küldjelek a konyhára mosogatni – kacagott halkan a grófné, miközben hátradőlt.

– Tölts még pezsgőt. De vigyázz, a stóla ne csússzon le a karodról! Ha egy porszem is éri a földön, Mariann holnap reggel ötször vág rá a kezedre az ostorral. Gábor remegő kézzel emelte meg a kristálypalackot. Ahogy a pezsgő gyöngyözött a pohárban, Adél hirtelen hátrafordult, és a férfi szemébe nézett.

– Élvezd a zenét, Gábor. Ez a legtöbb, amit a bálból kaphatsz: az én árnyékomban állsz, és nézheted, ahogy mások élik azt az életet, amit te eljátszottál.

A grófné egy gőgös mozdulattal elvette a poharat, s miközben a férje elégedetten beszélgetett a császári udvar híreiről, Adél tovább kínozta szolgáját a dicső múlt és a szánalmas jelen éles szembeállításával. A gróf úr, aki addig a szomszédos páholy hercegével diskurált a bécsi gabonaárakról, hirtelen hátrafordult. Tekintete megállt Gáboron, és egy pillanatra elgondolkodott, mintha egy rég elfeledett, poros emléket próbálna előhívni.

– Mond csak, Adél, ez az ember... nem a Gyulay fiú? – kérdezte a férj olyan természetességgel, mintha csak egy ló származásáról érdeklődne. – Emlékszem, a apjával még együtt vadásztunk Gödöllőn. Micsoda büszke család volt! Adél ajkán gúnyos mosoly futott át. Élvezte, ahogy Gábor keze megfeszül a selyemstóla alatt.

– Valóban ő az, kedvesem. De a „büszkeség” náluk csak kártyavár volt. Gábor ma már sokkal hasznosabb tagja a társadalomnak: kiválóan tisztítja a cipőket és tartja a gyertyát. A gróf közelebb lépett, és megigazította a monokliját. Végigmérte a férfit az apródruhában, majd halkan felnevetett.

– Hihetetlen. Egy báró, aki tálcát hord. De látom, az egyenruha jól áll rajta, legalább van valami tartása. Mond csak, Gábor, nem hiányzik a kard az oldaladról? Vagy már hozzászoktál a porolóhoz? Gábor torka elszorult, de tudta, hogy a hallgatás az egyetlen menedéke.

– Az Önök palotájának a szolgálata minden, amire én vágyom, Méltóságos úr – mondta gépiesen, ahogy azt Mariann belenevelte.

– Hallod, Adél? Milyen alázatos lett – fordult a férj a feleségéhez, megpaskolva a nő smaragdokkal díszített kezét. – Jól megidomítottad. De vigyázz vele, az ilyen bukott nemesekben néha marad egy szikra a régi tűzből. Nehogy egyszer még eszébe jusson a származása! Adél felállt, a férje felé fordult, de a tekintete a lakájra szegeződött.

– Ne aggódj, kedvesem. Gáborban már nincs tűz, csak hamu. Én pedig gondoskodom róla, hogy minden áldott nap érezze: a múltja elmúlt, a jelene pedig csak az én nagylelkűségemtől függ. Gábor! Vedd el a gróf úr üres poharát, és takarodj a folyosóra. Ott várj ránk, a fal mellett, hátra tett kézzel és lehajtott fejjel! A férfi mélyen meghajolt, és az uraságok kacaja közepette szolgaian hátrált ki a fényes páholyból a folyosóra.

A bál után a palota némasága még súlyosabb volt, mint az Operaház zsibongása. A gróf azonnal visszavonult a dolgozószobájába egy pohár konyak mellé, így Adél és Gábor kettesben maradtak a gyertyafényes hálószobában. Mariann már előkészítette az éjszakai ruhákat, de az úrnő egy intéssel elküldte a komornát.

– Ma este Gábor fejezi be, amit elkezdett – mondta Adél, s hangja selymes volt, mint a ruhája, de éles, mint a tőr.

A grófné a szoba közepén állt. A bordó selyemruha és a monumentális krinolin szinte az egész teret uralta. Gábor fáradtan, sajgó lábakkal állt előtte az apródruhában, kezében még mindig a hermelin stólát szorongatva.

– Gábor, gyere közelebb. Oldozd ki a kapcsokat – parancsolta a nő.

A férfi remegő ujjakkal lépett a hatalmas abroncs sugarába. Ahogy a nehéz selyemhez ért, Adél hirtelen megszólalt:

– Hallottad, amit a férjem mondott? Hogy talán maradt még benned egy szikra a régi tűzből? – Egy gúnyos kacaj hagyta el az ajkát. – Én nem láttam tüzet, Gábor. Csak egy szolgát láttam, aki remegve tölti a pezsgőt, miközben az egykori barátai kinevetik.

Ahogy a felsőruha kapcsai engedtek, a nehéz selyem súlyosan omlott alá, felfedve az alsószoknyák és a merevítők bonyolult rendszerét. Gábornak le kellett térdelnie, hogy a krinolin alsó rögzítéseit is kioldja. A selyem dörögve vette körül a fejét, elzárva tőle a külvilágot; csak az úrnő illatát és a kelmék suhogását érezte.

– Ott, a térdepelve, a selyemrengetegben... ez a te valódi helyed a világban, Gáborka – suttogta lefelé Adél. – Egy báró a porban, egy grófné lábainál. Ugye, milyen édes a megalázkodás, ha ilyen drága kelmék közt teheti meg az ember? Amikor a hatalmas abroncs végre lekerült, Adél könnyedebbé vált, de a tekintete még keményebb lett. Megragadta a férfi állát, és kényszerítette, hogy nézzen fel rá a padlóról.

– Adél a félretett lovaglóostorra mutatott, ami az asztalon hevert. – Vidd azt a helyére. És ne feledd: az Operaházban látott fények nem neked világítottak. Te csak az árnyék vagy, ami követ engem. Most pedig kifelé.

Gábor némán, megtörten hátrált ki a szobából, miközben Adél elégedetten nézte a tükörben, ahogy az egykori mágnás utolsó büszkesége is elenyészik a palotája sötétjében.

Epilógus

Tíz év telt el, de a pesti Palotanegyedben mintha megállt volna az idő, legalábbis a Zarándy-palota falai között. Zarándy Adél grófnőnek az évek csak méltóságot és még fojtogatóbb eleganciát kölcsönöztek. A krinolinok ugyan divatjukat vesztették, de Adél megmaradt a hatalmas, abroncsos selyemruháknál – számára ezek jelentették a rendet és a fensőbbséget a változó világban. Gábor, az elszegényedett báró, immár a ház főlakája volt. A tartása még mindig egyenes maradt, de ez már nem a régi nemesi gőg, hanem a tökéletesre csiszolt szolgalét fegyelme volt. Az arca kisimult, a szemeiből eltűnt a lázadás és a keserűség.

Egy esős őszi délutánon Adél a könyvtárszobában ült, az ablakon kopogó eső ütemére Gábor halkan rakott a tűzre.

–Gábor, hozd ide a lábzsámolyt – szólt az asszony, hangjában a megszokott, ellentmondást nem tűrő nyugalommal.

Gábor térdre ereszkedett, és precíz mozdulattal helyezte a hölgy lábai alá a brokáttal bevont díszes puffot. Ahogy ott térdelt a hatalmas selyemszoknyák tengerében, hirtelen különös melegség járta át a szívét. Ránézett a saját ápolt, fehér kesztyűs kezére, majd felpillantott az úrnőjére, aki éppen egy könyvbe mélyedt.

Rájött valamire, amit tíz évvel ezelőtt el sem tudott volna képzelni: boldog és elégedett volt.

A külvilágban, ahol a birtokait elvesztette, csak a bizonytalanság és a magány várta volna. Itt viszont, ebben a pazar palotában, egy gyönyörű és előkelő, finom úri hölgy árnyékában, minden napjának célja és értelme volt. A hierarchia legalján találta meg azt a nyugalmat, amit mágnásként soha nem ismert. Számára az élet teljességét már nem a címek vagy a rangok jelentették, hanem a tökéletesen felszolgált tea, a tükörfényesre tisztított cipők és az a pillanat, amikor az úrnője elégedetten bólintott felé.

– Jól van, Gábor. Maradhatsz itt, amíg befejezem a fejezetet – mondta Adél anélkül, hogy felnézett volna, de a hangjában volt valami halk, szinte észrevehetetlen elismerés.

Gábor némán meghajolt a földig, a selyem suhogása pedig olyan volt fülének, mint a legszebb zene. Tudta, hogy bár csak szolga ebben a gyönyörű palotában, mégis ő a legközelebbi tanúja ennek a tündöklő életnek. Megnyugodva vette tudomásul, hogy sorsa végleg összefonódott az úrnőjével, és ez a függőség volt számára a legédesebb szabadság. (Vége)