Ostor és selyemkrinolin (4. rész)

Egy hét telt el, és a palota fojtogató fegyelme lassan beleivódott Gábor bőrébe, akár a lúg, amivel Mariann a padlót súroltatta vele. A büszke bárói tartás végleg a múlté volt; válla görnyedtebb lett, léptei pedig nesztelenné váltak a puha szőnyegeken. Már nem riadt meg a selyem krinolinok susogásától, inkább ösztönösen alázatosan hátratett kézzel és lehajtott fejjel félrehúzódott, ha a hangot meghallotta.

Aznap délelőtt Adél a télikertben pihent. Egy hatalmas, smaragdzöld selyemruhát viselt. Gábor a tálcán hozott frissítővel érkezett, de a kristálypohár alján megcsillant egy aprócska, szinte láthatatlan vízcsepp.

Adél megállt a mozdulatban. Nem vette el a poharat, csak nézte a tálcát. A csend súlyosabb volt, mint egy vádhatározat.

– Gábor – szólalt meg halkan, de szigorúan. – Mi ez? A férfi rémülten nézett le.

– Méltóságos Grófné asszony… csak egy páracsepp, a jég miatt… azonnal letörlöm.

– Megállj csak! – csattant fel a nő.

– Te azt hiszed, hogy ebben a házban a „majdnem jó” elegendő? te azt hiszed, hogy azért tartalak itt, mert szánalomból nézni akarom a hanyagságodat?

Adél lassan felállt. A hatalmas krinolin miatt Jánosnak két lépést is hátrálnia kellett, hogy ne érjen a méregdrága kelméhez. A grófné felemelte a kezét, és egy csipkés zsebkendővel undorodva letörölte a tálca szélét.

– Ez a csepp te jellemed, Gábor. Kicsi, jelentéktelen, mégis elrontja az összképet. Mariann szólt, hogy a könyvtárban is ferdén álltak a kötetek, miután te portalanítottál. Úgy tűnik, a bárói neveltetés nem tanított meg a precizitásra.

A nő egy lépéssel közelebb jött. Adél magasabb volt, s az abroncs méretei miatt úgy tornyosult a lakája fölé, mint egy istennő.

– Büntetésből ma délután nem kapsz kimenőt a konyhára sem. Itt fogsz állni a télikert bejáratánál, amíg én olvasok. Mozdulatlanul, mint egy kőszobor. És ha csak egyet is pislogsz, amikor nem szabadna, azt utcán találod magad! Kidoblak innen és ajánlólevélről ne is álmodj! Megértetted? Gábor mélyen fejet hajtott, a tálcát szinte görcsösen szorítva.

– Értettem, Méltóságos Grófné Asszony. Kérem a bocsánatát.

– Nem, Gábor. Az alázatot, az engedelmességed akarom. Most pedig… légy hálás,amiért szoborrá válhatsz.

A télikerti büntetés után Mariann nem hagyott időt a férfinak a pihenésre. A komorna a palota sötét, huzatos hátsó folyosóján várt rá, ahol a cselédeknek fenntartott apró kamrák sorakoztak.

– Na, mi van, „báró úr”? Elfáradt a nagy állásban? – gúnyolódott Mariann, miközben egy halom nehéz szőnyeget dobott Gábor lába elé. – Az úrnő szerint túl sokat pihent a télikertben. Ezeket a szőnyegeket az udvaron fogja kiverni, amíg egy porszem sem marad bennük. És ha hallom, hogy megáll a poroló, megyek a Grófné Méltóságos Asszonyhoz jelenteni, hogy maga lusta szolga.

Mariann élvezettel nézte, ahogy a férfi remegő kézzel nyúl a nehéz szövetek után. Amikor Gábor megbotlott, a komorna szándékosan rálépett a keze fejére a kemény sarkú cipőjével.

– Vigyázzon, hova nyúl, Gábor! Itt én parancsolok, és ha nem tetszik, az utca sarában is végezheti még ma este.

Később, amikor a nap már lebukott a pesti tetők mögött, egy inas érkezett a hírrel: a Grófné Asszony a könyvtárszobába hívatja Gábort. Az egykori báró gyomra görcsbe rándult. Amikor belépett, Adél a kandalló mellett állt, abroncsos selyemruhája fenségesen sötétlett a gyertyafényben. A kezében egy karcsú, fonott lovaglóostort tartott, amit ritmikus mozdulattal ütögetett a tenyeréhez.

– Gábor, gyere csak ide – mondta a Grófnő, és a hangja olyan volt, mint a pengő jég. – Hallottam Marianntól, hogy a szőnyegeknél ismét mutatkozott a régi, úrias ellenállásod. Azt hiszed, hogy nekem szükségem van egy ilyen kétbalkezes, büszke szolgára?

– Méltóságos Grófné Asszony, bocsásson meg … Gábor térdre rogyott úrnője előtt. – Elfáradtam, a kezeim… kérem, ne bocsásson el, Méltóságos Grófné Asszony! Nincs hová mennem. Félek, hogy az utcára kerülök…

Adél letekintett rá. A krinolin smaragzöld, nehéz selyme súrolta a férfi arcát, ahogy az előkelő, gazdag hölgy föléje magasodott.

– Hitvány alak vagy, Gábor. Könyörögsz, mint egy koldus, pedig egykor a kezemért esdekeltél. Az elbocsátás túl egyszerű lenne. Neked fegyelemre van szükséged, hogy végre megértsd a dolgok lényegét. A grófné hirtelen mozdulattal felemelte a lovaglóostort.

– Fordulj meg, vedd le a kabátot és dőlj az asztalnak! – parancsolta ridegen.

Gábor, testében a teljes megsemmisüléssel, engedelmeskedett. Az ostor első csattanása a libéria nadrágjának posztóján keresztül is égetett.

– Ez a hanyagságáért! – mondta a nő, és újra lecsapott. – Ez pedig azért, hogy mindig emlékezz rá, ki lett a te úrnőd!

A férfi felszisszent, de nem mert megmozdulni. Adél minden egyes ütésnél éreztette vele a fizikai és lelki hatalmát, miközben a hatalmas abroncsos ruha méltóságteljesen követte minden mozdulatát, látványosan mutatva a szakadékot az úrnő és a megkorbácsolt szolga között. folyt.köv.