Ostor és selyemkrinolin (2. rész)

A reggeli fény élesen vágott be a grófné boudoirjának ablakán, ahol az illatosított gyertyák füstje még a levegőben úszott. Gyulay, az egykori báró, feszengve állt a szoba közepén. A libéria emlékeztette bukására.

A grófné ma egy hatalmas, mélyvörös selyemruhát viselt, amelynek abroncsa olyan széles volt, hogy Gyulaynak hátrálnia kellett, hogy utat nyisson. Mellette Mariann, a komorna állt, karján frissen vasalt csipkékkel.

– Állj egyenesen, Gábor– szólalt meg Adél hidegen. A névhasználat úgy érte a férfit, mint egy arculcsapás; a keresztnevén szólította, mint egy igáslovat. – Mariann majd beavat a részletekbe. Hallgasd figyelmesen!

– Ide figyeljen, Gábor – kezdte Mariann, s a férfi összerezzent a kioktató hangnemtől. – A feladata hajnalban kezdődik. Maga hordja fel a meleg vizet az úrnő fürdőjéhez, de a küszöbnél tovább nem léphet, amíg engedélyt nem kap. Maga tisztítja az úrnő összes cipőjét, és maga felel a kandalló tüzéért is. Ha az úrnő sétálni indul, maga három lépéssel mögötte halad, és tartja a napernyőt, vagy viszi a csomagokat, várja a parancsokat.

Gyulay megpróbált Adél szemébe nézni, de a grófné tekintete elkerülte őt, mintha csak egy bútordarabot szemlélne.

– Az úrnőt kizárólag „Grófné Méltóságos Asszonynak” vagy „Méltóságos Asszonynak” szólíthatja, minden mondata végén – vágott közbe Mariann élvezettel. – Engem pedig, mivel én vagyok a közvetlen feljebbvalója, „Komorna kisasszonynak” fog hívni. Én magát egyszerűen csak Jánosnak szólítom, ahogy a ház többi cselédje is.

Adél egy lépést tett a férfi felé, a krinolinjának nehéz selyme súrolta Gyulay térdét. A közelségük felidézte a régi bál emlékét, de a nő szavai jegesek voltak.

– Remélem, világos, Gábor. Ebben a szobában nincs múlt, csak jelen. A jelenben pedig te egy lakáj vagy, aki hálás a kegyelemkenyérért. Most pedig vedd el a tálat Marianntól, és láss munkához. A szalonban por van.

Gyulay keze reszketett, ahogy átvette a nehéz ezüsttálat a komornától, aki gúnyos mosollyal figyelte az egykori báró megalázkodását.

– Értettem… Komorna kisasszony – suttogta Gyulay, majd Adél felé fordulva, mélyen meghajolva hozzátette: – Azonnal megkezdem a munkát, Grófné Méltóságos Asszony.

Gyulay egész nap keményen dolgozott a komorna utasításai szerint. Este, amikor a palota folyosóin már csak a gyertyatartókban pislákoló lángok táncoltak, Gábor – ahogy most már mindenki hívta – megállt a grófné hálószobájának súlyos tölgyfa ajtaja előtt. A keze sajgott a napközben elvégzett nehéz munkától, a tenyerén vízhólyagok éktelenkedtek a parázstartó és a vizesvödrök cipelésétől.

– Gyere be, Gábor! – hallatszott belülről Mariann éles hangja.

A szobában fülledt meleg volt és nehéz levendulaillat. Adél a szoba közepén állt, háttal az ajtónak. Már levették róla a felsőruháját, de a hatalmas abroncsos alsószoknya és a szoros fűző még rajta volt. A hatalmas selyemkupac, a nappali ruha, mint egy levetett kígyóbőr hevert a pamlagon.

– Késel, Gábor– jegyezte meg Adél anélkül, hogy megfordult volna. A tükörből nézte a férfit, aki megtörten állt az ajtóban. – Azt hittem, a bárói büszkesége hamarabb visszahoz a kötelességhez.

– Elnézést kérek, Méltóságos Asszony – hajtotta le a fejét a férfi.

– Mariann elfáradt a nap végére. Te fogsz segíteni az utolsó simításoknál – parancsolta a hölgy. – Mariann, adja oda neki a kefét.

A komorna alig leplezett kárörömmel nyomta a férfi kezébe az ezüstnyelű hajkefét.

– Az úrnő haját százszor kell átkefélni, Gábor. Számold hangosan, hogy halljuk. De előbb… – Mariann Adél lábai felé mutatott. – Az úrnő lába elfáradt a nehéz selymek súlya alatt. Oldozza ki a cipőjét.

Gábor térdre rogyott a hatalmas krinolin előtt. A selyem és a batiszt alsószoknyák rengetege szinte elnyelte az alakját, ahogy a grófné lábaihoz nyúlt. A finom bőrcipő fűzői bonyolultak voltak, a keze pedig reszketett. Adél mozdulatlanul tűrte a közelségét, tekintete a messzeségbe révedt, mintha egy élettelen tárgy érne hozzá.

Miután a cipők lekerültek, Gábor felállt és Adél mögé lépett. A grófné a fésülködőasztalhoz ült, kibontott, sötét hajzuhataga szabadon omlott a vállára. A férfi felemelte a kefét. Minden mozdulatnál érezte a nő illatát, azt az illatot, amit tizenöt éve a bálon is érzett.

– Egy… kettő… három… – számolt Gábor fojtott, alázatos hangon.

– Nem hallom, Gábor! Hangosabban és méltóbban! – szólt hátra Adél ridegen. Te már a régi ismerős vagy, hanem a kezem alá rendelt szolga. Ha ügyetlenkedsz, ha még egyszer megremeg a kezed, a konyhán fogsz aludni a kuktákkal.

Gábor mély levegőt vett, és emelt hangon, minden méltóságát sutba dobva folytatta a számolást, miközben a komorna elégedetten figyelte a tükörből az egykori báró végleges megtörését. (folyt. köv.)