Ostor és selyemkrinolin 1. rész

A pesti Palotanegyed macskakövein még alig oszlott el a reggeli pára, de a Pollack Mihály téri palota hatalmas ablakaiban már gyémántként tört meg a fény. Odabent a csendet csak az órák ütemes ketyegése és egy jellegzetes, fojtott hang törte meg: a nehéz hernyóselyem krinolin szüntelen, méltóságteljes susogása.

Grófné Zarándy Adél minden lépése parancs volt. Magas, előkelő alakja még monumentálisabbnak tűnt a hatalmas abroncsos szoknyában, amely úgy töltötte be a szalont, mint egy mozgó trónus. Férje, a méltóságos úr, hónapok óta Bécsben intézte a birodalom ügyeit, így Adél egyeduralkodóként vezette a pesti háztartást.

– A teát a kék szalonba, Mariann – vetette oda a komornájának, s hangjában ott volt az a természetes felsőbbrendűség, amely nem tűrt ellentmondást.

Pontban öt órakor jelentették a látogatót. Báró Gyulay tizenöt évvel ezelőtt még a báltermek csillaga volt. Akkor, azon a fülledt éjszakán a kerti pavilonban, még egyenrangú félként suttogtak egymáshoz. Most azonban, ahogy belépett a szalonba, Adél szinte sajnálkozva nézett le rá. A férfi alacsonyabb termete most, a kopottas kabátban és az alázatos tartásban, még szembetűnőbb volt az előkelő grófné mellett.

– Adél… köszönöm, hogy fogadtál – kezdte a férfi halkan, s önkéntelenül is a nő keze felé nyúlt, de az elmaradt.

– Grófné Méltóságos Asszony, ha kérhetem, báró úr – vágott közbe Adél, miközben a selyem lágy suhogással terült szét körülötte, ahogy leereszkedett a brokátfotelba. – Hallottam a kártyaadósságairól. És a birtokról is.

Gyulay arca elvörösödött. A megalázkodás íze keserűbb volt, mint a legolcsóbb sör.

– Nincstelen vagyok. Az utcára kerülök, ha nem kapok kölcsönt. Kérlek… kérem… segítsen ki, Méltóságos Grófné.

Adél lassan végigsimította ruhája ujját. Tekintete hideg volt, mint a palota márványburkolata.

– Pénzt nem adok, báró. Azt elszórnád, mint eddig. De munkát kínálhatok. Mariann, a komornám panaszkodott, hogy egyedül nem győzi a lakosztályom körüli teendőket. Szükségem van egy lakájra. Valakire, aki tisztítja a cipőimet, hordja a vizet, és segítségemre van a lakosztályomban.

Gyulay lélegzete elakadt. A megalázottság hulláma öntötte el.

– Lakáj? Egy bárótól várod, hogy… hogy szolga legyen?

Adél felállt. 

– Választása van, báró: az utca mocska vagy az én palotám rendje. De tisztázzunk valamit. Ebben a házban a hierarchia szent. A ranglétra legalján fogsz állni. Mariann, a komornám lesz a közvetlen felettesed, az ő parancsait is szó nélkül végrehajtod. És ettől a másodperctől kezdve a tegezésnek is vége.

A férfi ránézett a nő gyönyörű, rideg arcára, majd a mérhetetlen gazdagságra, ami körülvette őket. Végül lassan, reszkető fővel meghajolt.

– Értettem…Méltóságos Asszony.

Adél elégedetten bólintott, s ahogy elindult kifelé a teremből, a selyem krinolin suhogása úgy szólt, mint egy győzelmi induló.

– Helyes. Mariann majd megmutatja a libériádat. Holnap reggel hatkor kezdesz a küszöbömnél. (folyt. köv.)