Bugyik, bajok, barackmagok 13. – Legizmosabb, legpirosabb

A telefonom halkan szólt. Lilácska hívott. Csak annyit mondott: „Gyere át, ha tudsz. Nem telefontéma.” Nem kérdeztem semmit, ha ilyet mond, annak mindig nyomós oka van.

Amikor beléptem, Lilácska nyitott ajtót, mögötte pedig ott ült Nóri a nappaliban. Egyenes háttal, sportosan, ahogy mindig. Meglepődtem, de mindketten barátságosan köszöntöttek. Nóri mosolygott, – kicsit talán feszülten. Leültem, Lilácska mellém, Nóri velünk szemben.

Pár percig semmiségekről beszéltünk, aztán Lilácska belevágott:

– Nóri azért jött át ma, mert beszélni akart arról a napról, amikor visszafogadtak.

Nóri ekkor hirtelen elvörösödött. A mosolya eltűnt, a tekintete a padlóra szegeződött. A keze az ölében összefonva, a lába mozdulatlan. A füle vörös volt, az arca is.

Lilácska nem mondott többet. Várt.

Nóri lassan felemelte a fejét. A tekintete tiszta volt, de a vörösebb már nem is lehetett volna. Egy pillanatig rám nézett, aztán megszólalt.

– Láttam, mennyire megkönnyebbült Zsófi, amikor elfenekelted. Hogy utána már nem volt benne harag, se szégyen. És azóta... azóta azon gondolkodom, hogy talán nekem is erre lenne szükségem.

Hosszan mérlegeltem magamban a választ:

– Tudnod kell, hogy Lilácskával nagyon mély a kapcsolatunk. Ilyet csak egy emberrel lehet kialakítani. Ezt nem tudom neked is megadni. A figyelmet és a törődést viszont igen.

Ránéztem Lilácskára, majd vissza Nórira.

– A másik fontos dolog, hogy Lilácskának is bele kell egyeznie. Ez rá is hatással van – rajtam keresztül, és rajtad keresztül is.

Lilácska nem habozott a válasszal:

– Nem hívtalak volna át, ha nem így gondolnám – mondta egyszerűen.

Ránéztem Nórira.

– Miért pont most?

Nóri vett egy mély levegőt. A hangja halk volt, de nem bizonytalan.

– Tegnap ghostingoltam egy srácot. Semmi különös nem volt vele, nem volt tolakodó, nem bántott. Egyszerűen csak... eltűntem. Nem tudtam kezelni. Nem tudtam, mit akarok. És nem volt bennem elég erő, hogy őszinte legyek vele.

– Ha komolyan gondolod – mondtam halkan –, akkor jobb, ha minél előbb túlesel rajta.

Nóri ismét a padlót bámulta.

– Nem gondoltam, hogy már ma... – suttogta. – Nem is úgy készültem. Azt hittem, először csak beszélünk róla. Hogy lesz időm... megszokni. Hogy nem most rögtön.

Lilácska elmosolyodott. Felállt, és a táskájáért nyúlt.

– Akkor én most elugrom vásárolni – mondta könnyedén. – Úgyis kellett pár dolog.

Nóri felkapta a tekintetét és Lilácskára nézett:

– Kérlek, Zsófi… Maradj… szeretném ha fognád közben a kezemet.

Lilácska megállt és visszaült. Nem kérdezett semmit. Mindent értett.

– Állj fel, és gyere ide mellém – mondtam.

Nóri felállt, megkerülte az asztalt. Ruganyosan, sportosan mozgott, ahogy egy személyi edzőtől el is várja az ember.

Ahogy mellém állt, végignéztem rajta. Futócipő volt rajta, élénkzöld, kissé kopott, de tiszta. A lábán fekete, bokáig érő zokni. A nadrágja szűk, elasztikus anyagból készült, magas derekú, fekete leggings – az a fajta, amit a teremben viselnek, hogy szabadon mozoghassanak benne, de mégis tartson. A felsője rövid, hasmutatós póló volt, halvány rózsaszín, az anyaga vékony, a sportmelltartó íve halványan kirajzolódott alatta. A póló alól kilátszott a lapos, tónusos hasa, a köldöke felett egy apró anyajegy. Hosszú haja lófarokba fogva, majdnem a fenekéig ért.

Az illata tiszta volt, friss tusfürdő, enyhén citrusos. Nem volt kétség: edzés után ugrott át Lilácskához beszélgetni.

– Vedd le a nadrágod! – mondtam.

Nóri egy pillanatra rám nézett, aztán lehajolt. Először a cipőjét vette le, majd a zokniját is. A mozdulatai gyorsak voltak, mintha nem akarna túl sokáig gondolkodni rajta. A leggingset letolta, egészen a bokájáig, kilépett belőle, majd egy hirtelen mozdulattal félrehajította – mintha így akarna elszakadni tőle.

– Állj! Nem így! Vedd fel, hajtsd össze, és rakd le rendesen!

Nóri megtorpant, majd kelletlenül odasétált a nadrághoz. Lehajolt, felvette, gondosan összehajtogatta, és letette az asztal szélére. A cipőt és a zoknit mellé helyezte, katonásan, fegyelmezetten. Látszott rajta, hogy a fegyelem természetes dolog a számára – de most a bizonytalanság uralta a gondolatait.

Fekete bugyit viselt. Sportos szabásút, alacsony derekút. Pont olyat, amilyet egy edző visel egy átlagos munkanapon. Semmi csipke, semmi dísz – csak funkció és kényelem.

– Told le a bugyidat – mondtam halkan. – Nem kell levenned, elég annyira, hogy a feneked szabad legyen.

Nóri kétségbeesetten hivatkozott az egyetlen példára, amit ismert:

– De hát Zsófi is tangában volt!

– Csak a nézők miatt – mondta Lilácska, érezve, hogy Nóri ezt tőle könnyebben elviseli. – De most nincs néző.

Nóri egy pillanatig még habozott, aztán lassan a csípőjéhez nyúlt. A bugyit lejjebb tolta, először csak a combja tetejéig, aztán még egy kicsit. Végül térdig csúszott. Nem lépett ki belőle – mintha még kapaszkodna valamibe. A bőre egyenletesen barna volt, a legrejtettebb részeken is. Látszott, hogy rendszeresen szolizik – vagy talán nudista. A puncija kissé borostás. Nem számított rá, hogy ma bárki is látni fogja – ha tudta volna, biztosan másképp készül.

– Úgy tudom, aki rendszeresen sportol, annak nem ismeretlen a fájdalom – mondtam. – Jobban hozzá van szokva, mint az átlag.

Nóri nem válaszolt azonnal. A tekintete elárulta, hogy sejti, hova akarok kilyukadni. Nem akart hazudni, de nem akart beleegyezni sem. Csak állt, és próbált kitalálni valamit.

– Én is így gondoltam – mondtam halkan.

Aztán Lilácska felé fordultam: – Hozz egy hajkefét.

Lilácska bólintott, és elindult a szekrényhez. Rövidesen visszatért a sokat látott hajkefénkkel, ami jóval gyakrabban találkozott Lilácska fenekével, mint a hajával.

– Ne ezt, ez a tiéd! Keress egy másikat – küldtem vissza.

Lilácska nem kérdezett, csak visszafordult. A fiókok halk csúszása, a szekrényajtók tompa koppanása törte meg a szoba csendjét. A keresés hosszúra nyúlt.

Nóri mozdulatlanul állt, bugyival a térdén, csupaszon. A teste nem mozdult, de a gondolatai valószínűleg vadul száguldoztak. Végül megszólalt:

– Holnap reggel spinning óra... Fel tudok ülni rá egyáltalán?

– Nem lesz kellemes, de kemény lány vagy, megoldod.

Ekkor Lilácska visszatért. A kezében egy másik hajkefe volt – laposabb, sötétebb, nehezebb.

– Nem kell tovább izgulnod – mondtam Nórinak. – Gyere, feküdj az ölembe.

Nóri nagy levegőt vett, és elhatározta magát. Feltérdelt a kanapé szélére, és elfeküdt az ölemben.

Lilácska nem várt utasítást. Magától tudta a dolgát. Csendben a kanapé másik vége elé guggolt, szembe Nórival, és gyengéden megfogta a kezeit. Pillantásuk találkozott, és Nóri most már készen állt követni Lilácska útját.

Ahogy Nóri elhelyezkedett az ölemben, szinte megállt az idő. Olyan alakja volt, amit nadrágban is ritkán lát az ember – meztelenül pedig szinte soha. A feneke tökéletes ívű volt: izmos, feszes, gömbölyű. Mikor végre sikerült levenni a tekintetemet a fenekéről, végigtekintettem a testén. A vállai még mindig kissé megemelkedve, a kezei Lilácska kezében, a teste feszült.

Talán az indokoltnál is több simogatással próbáltam oldani ezt a feszültséget. A tenyerem lassan siklott végig a derekán, majd a fenekén – nem felfedezve, vizsgálódva, csak megnyugtatva.

Nóri végig uralta a testét. Alig mozdult, miközben az ütések szinte visszapattantak az izmos fenekéről. Sem egy sóhaj, sem egy rándulás – csak a bőr színe változott, vörösödött, izzott. Ez volt az egyetlen jel, amiből tudtam, hogy elég.

Amikor felkelt, és szembe fordult, megdöbbenve láttam a véresre harapott ajkát. Ez a lány nem könnyedén viselte, hanem magába zárta a fájdalmat. Hosszú út lesz még, mire egyszer egy kiadós sírásban könnyebbül majd meg.

– Menj a sarokba. Ott nem zavar semmi, és lesz időd elgondolkozni, mit érezhet az a szegény srác. Láttad már, hogy kell: nagy terpesz, kezek a tarkón.

Odafelé kilépett a lábára tekeredő bugyiból. Már nem volt szüksége erre a menedékre. A terpesz, amit felvett, hatalmas volt – látszott, hogy akár a spárgát is meg tudná csinálni.

Lilácska rutinosan hozott egy flakon mentolos krémet és letette az asztalra, aztán kisétált a konyhába. Hallottam a hűtőajtó halk puffanását, majd a turmixgép rövid, határozott zúgását. Pár perc múlva visszajött, kezében egy pohár sűrű, hideg shake. Letette az asztalra, nem szólt semmit. Leült mellém, és várt. Várta, hogy engedélyt adjak Nórinak, hogy kilépjen a sarokból.

– Gyere, – szóltam, – feküdj le a kanapéra. Leápoljuk a fenekedet.

Mielőtt Nóri leheveredett a kanapéra, Lilácska odalépett hozzá, felemelte a poharat, és egy apró mosollyal csak ennyit mondott:

– Hidratálás. Tudod, fontos.

Nóri elmosolyodott, elvette a shake-et, kortyolt belőle.

Aztán hasra feküdt a kanapén. Lilácska mellé ült, én is odaléptem. Négy kéz érintette – óvatosan, simogatva kentük szét a krémet, finoman belemasszíroztuk a forró bőrébe. Nem siettünk. Minden mozdulat figyelmes, halk, törődő.

Nóri egy ideig csendben maradt, aztán halkan megszólalt:

– Olyan jó, hogy ilyen barátaim vannak.

Lilácskával egymásra mosolyogtunk.

– Tudod, Zsófi, … csak most kezdem felfogni, mit viseltél el a múltkor. Ahhoz a pálcázáshoz képest amit most kaptam, az csak simogatás…

– Na igen… az évek meg a rutin. Főleg a rutin.

Mindketten nevettek.

– De te is nagyon fegyelmezetten viselted. Végig meg sem moccantál. Bár a szádat kár volt szétharapni…

Kicsit tanítóként folytatta:

– Tudod, az igazi felszabaduláshoz ki kell engedni a fájdalmat. Nem elrejteni. Nem lenyelni. Hagyni, hogy átmenjen rajtad. És ne harapd szét közben a szádat, mint valami hősnő egy kosztümös drámában.

Nóri felnevet, aztán vigyorogva odaszúrt:

– Jó, legközelebb majd kivágom a magas C-t. Csak ne felejts el tapsolni a végén.

– Na ja… majd tapsolok utána a fenekeden – kontrázott vissza Lilácska.

A nevetése könnyű volt. A fájdalom még nem múlt el, de a feszültség már feloldódott.

Nóri egy idő után megmozdult, félig felült, aztán sóhajtott:

– Lassan haza kellene mennem… holnap korán kezdek.

Lilácska már válaszolt is, mintha előre tudta volna:

– Aludhatsz itt is. Úgyis a szomszédban dolgozol. Majd adok kölcsön tiszta ruhát.

Nóri elmosolyodott, aztán ismét játékosan odaszúrt:

– A te nadrágod egy kicsit bő lesz rám.

Lilácska sem maradt adós:

– Örülj neki. Legalább belefér egy párna is a feneked alá.

A nevetésük lassan elcsitult. Én felálltam, megigazítottam a pulóverem, és csak ennyit mondtam:

– Rám már nincs itt szükség. Csak mulassatok tovább kettesben. De ha holnap reggel egy félmeztelen táncosfiút találok a kanapén, akkor jaj nektek!

(folyt. köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

14.) Párban a pácban

15.) Jé, ez nem J!

16.) A megértett szimbólum