Bugyik, bajok, barackmagok 12. – Látványos bűnbánat

Lilácska áthívott filmet nézni. Meglepett, hogy egy ócska vígjátékot tett be, és hamar feltűnt, hogy alig figyel rá. Egyszer csak, egy mondat kellős közepén megállította a lejátszást, és rám emelte a tekintetét. A szemei előre elárulták, hogy valami ki akar törni belőle.

– Beszélnünk kell. – mondta – Csináltam egy hatalmas nagy marhaságot.

Nem szóltam, csak bólintottam és figyeltem.

– A múltkori kiránduláson... tudod, a barátaimmal: Ádám, Luca, Nóri. Mindent elrontottam. Flörtölni kezdtem Ádámmal. Nem tudom, mi ütött belém. Nem direkt, nem szándékosan, de... tudom, hogy látszott. Luca nem szólt, de láttam rajta. Nóri viszont igen. Ő figyelmeztetett. És én akkor csak nevettem rajta. Azt hittem, túlreagálja. De nem. Most már tudom, hogy igaza volt..

– Megpróbáltam bocsánatot kérni. Mindhármuktól. Külön-külön. Elmondtam, hogy sajnálom, hogy nem akartam megbántani senkit. Hogy nem volt szándékos. És azt mondták, hogy rendben van. De éreztem, hogy nem bocsátottak meg igazán. Hogy maradt bennük valami. Feszültség. Csalódás. Talán undor is.

Lilácska elhallgatott egy pillanatra, aztán folytatta:

– Meséltem nekik rólad. Hogy hogyan szoktál nevelni. Hogy nálad a bűnhődés nem csak szó. Hogy néha a testem is részt vesz benne. És nem nevettek ki. Nem ítéltek el. Csak csendben bólogattak. Mind a hárman. Azt mondták, hogy talán tényleg ez lenne a legőszintébb módja annak, hogy megmutassam: tényleg bánom.

– Az MPLT-ről persze nem beszéltem nekik, – tette hozzá egy félmosollyal.

Felállt. Kihúzta magát, de a hangja megremegett.

– Szóval, azt szeretném, hogy... hogy fenekelj el. Előttük. Komolyan, büntetésből. Hiszen megérdemlem. Szeretném, hogy lássák, nem csak beszélek róla, hanem vállalom a hibámért a felelősséget. És mert... mert nagyon-nagyon bánom.

A szemei könnyes voltak voltak. Most nem a vágy vezette, nem provokálni akart. Ez egy felajánlás. Egy ítélet, amit ő maga kért.

Elgondolkoztam a dolgon, és végül beleegyeztem.

– Tényleg megérdemled a fenekelést. De nem úgy ahogy szoktuk, nem akarom, hogy meztelenül lássanak. Arra a napra vegyél fel egy sokat takaró, kényelmes sport-melltartót, és egy tangát, ami a fenekedet szabadon hagyja! De ne valami csipkéset, hanem a legvastagabb anyagút, amit csak találsz!

– Rendben – mondta halkan. – Így... így talán könnyebb lesz nekik is. Nem lesz túl sok. Nem lesz túl intim. Csak annyi, amennyit látniuk kell.

A hangja megremegett, de nem a félelemtől. Inkább az elhatározástól. Aztán egy kis mosoly jelent meg az arcán – nem vidám, inkább szomorúan megkönnyebbült.

– Köszönöm, hogy nem akarod, hogy meztelen legyek előttük. Ez... nagyon jól esik. Mégis, kérlek, ne legyél kíméletes. Ne csak jelképes legyen. Érezni akarom. Hogy ne maradjon bennem semmi kétség. És bennük se.

***

Lucáék nappalijában voltunk. A kanapén ültek egymás mellett: Luca, Ádám és Nóri. Nem szóltak, nem kérdeztek, csak figyeltek. A levegő sűrű volt, mintha mindenki tudta volna, hogy most valami egészen más következik, mint amit eddig megszoktak.

Lilácska lassan vetkőzni kezdett. Először a pulóverét vette le, alatta ott feszült a sötétkék sportmelltartó – vastag, zárt, semmi csipke. Pont olyan, amilyet kértem. A nadrágját is lehúzta, és előbukkant a fekete tanga. Egyszerű anyag, semmi díszítés. A feneke szabadon, ahogy kell. Nem a szépség számított, hanem az őszinteség.

Odament a fotelhez, és előrehajolt. A feneke a kanapé felé nézett, a teste feszült, de nem remegett. Láttam rajta, hogy nem csak vállalja, hanem várja is. Nem a fájdalmat – hanem a megváltást.

A szoba sarkából és előhúztam egy nagy, mozgatható tükröt. A fotel elé állítottam, úgy, hogy Lilácska arca pontosan látható legyen benne. Azt akartam, hogy ne csak a teste legyen jelen – hanem az arca is. A tekintete. A szégyene. A bűnbánata.

– Ha az arcodat is látják – mondtam halkan –, tudni fogják, hogy mennyire megbántad.

Ő nem szólt. Csak belenézett a tükörbe. A tekintete tiszta volt, őszinte, és tele bűntudattal. Pontosan azt láttam benne, amit látni akartam: nem menekül.

Elővettem a nádpálcát és párat suhintottam a levegőbe. A hangja, éles volt és komoly.

Luca a tükörbe nézett. Lilácska arcát figyelte, nem a testét. A szeme nem volt kemény, inkább szomorú. Mintha azt kereste volna, hogy valóban ott van-e a megbánás. Ádám kissé oldalra fordult, de ő is a tükröt nézte. A tekintete zavart volt, az állkapcsa megfeszült. Érződött rajta valami belső feszültség: talán hibásnak érezte magát, amiért nem állította le korábban. Nóri egyenesen ült, a szeme szinte égett. Ő volt az, aki jelezte Lilácskának, hogy messzire ment. Ő volt az, aki elindította az eseményeket, amik most itt végződnek.

A szoba csendes volt. A nádpálca a levegőben. Lilácska előrehajolva, a tükörben az arca. Mindenki várt. És én tudtam, hogy az első ütés nem csak a bőrén fog csattanni, hanem mindannyiunkban.

Az első ütés élesen csattant. Nem volt kíméletes. A hangja betöltötte a szobát, mintha a levegő is megdermedt volna tőle. A pálca nyomán azonnal megjelent egy égő vörös csík Lilácska fenekén – éles, határozott, tagadhatatlan.

Lilácska a fotel karfáját szorította. A teste nem mozdult, nem rándult meg. De a tükörben láttam az arcát. A fájdalom ott villant meg benne – egy pillanatra eltorzult a szája, a szeme összeszűkült, az állkapcsa megfeszült. Nem sikított. Nem nyögött. Csak viselte. Pontosan úgy, ahogy kérte.

A három néző reakciója szinte egyszerre változott.

Luca megdermedt. A keze ökölbe szorult az ölében, a szeme a tükörre tapadt. Látta a csíkot, de nem arra reagált – az arcot figyelte. A fájdalmat. És abban a pillanatban valami megmozdult benne. Egy része talán megértette, hogy Lilácska tényleg nem menekül. Hogy ez nem színjáték. Hanem valódi bűnhődés.

Ádám lehunyta a szemét egy pillanatra, mintha a hang túl sok lett volna. Aztán újra kinyitotta, és a tükörbe nézett. A tekintete zavart volt, de már nem csak magában. Láttam rajta, hogy küzd: a múlt emlékeivel, a saját szerepével, és azzal, hogy most tanúja valaminek, amit nem tud hova tenni. De nem fordult el.

Nóri nem mozdult. Tágra nyílt szemekkel szemlélte a barátnője büntetését. Most látta, hogy Lilácska nem csak beszélt róla, hanem tényleg vállalta. És bár az arca szigorú maradt, a tekintetében ott volt valami: elismerés. Talán még tisztelet is.

Határozottan, sietség nélkül osztottam ki a következő öt ütést. Mindegyik pontos volt, kemény, és nyomot hagyó. Lilácska nem mozdult. Az ajkába harapott, mélyen, hogy semmi hang ne szökjön ki. A tükörben láttam, ahogy az arcán végigvonul a fájdalom.

Megálltam. A pálca a kezemben maradt, de már nem mozdult. Rákérdeztem:

– Hogy érzed... megbűnhődtél?

Egy pillanatig csak a légzése hallatszott. Aztán jött a válasz, halk, de határozott:

– Még nem eléggé.

A kanapén ülők nem szóltak, de a levegő megváltozott.

Luca kissé előrehajolt, a keze már nem volt ökölben. A tekintete még mindig a tükörre tapadt, de most nem csak figyelt – értett. Láttam rajta, hogy valami oldódik benne. Talán nem teljes még a megbocsátás, de már nem a harag vezette.

Ádám hátradőlt, mély levegőt vett. A tekintete már nem volt feszült, inkább elgondolkodó. Már nem nézett félre.

Nóri továbbra is egyenesen ült, de a szeme már nem csak Lilácskán volt. Láttam rajta, hogy valami belső párbeszéd zajlik benne. Nem ítélet, nem kíváncsiság – hanem felismerés. Figyelt. De már nem csak kifelé.

Hat újabb ütés. Mindegyik pontos, kemény, és könyörtelenül őszinte. Lilácska fenekén szinte egymást érték a lila csíkok. A bőr lüktetett, a fájdalom már nem csak pillanatnyi volt, hanem állandó. Minden ütés után megfeszült, a karfát szorította, az ajkába harapott, a könnyei már folytak. A tükörben az arca egyre nyitottabb lett – nem a fájdalomtól, hanem mert már nem volt mit rejteni.

Megálltam. Ismét megkérdeztem:

– Hogy érzed... megbűnhődtél?

A válasz remegve jött. Szipogva, könnytől elnehezülten, de még mindig belülről:

– Még… nem... eléggé.

A kanapén ülők csendben figyeltek. Láttam rajtuk, hogy mindhárman ugyanazt érzik: hogy elég volt. Hogy már nem kell több. Hogy a nyomok, amiket látnak, a csíkok, a duzzanat, a könnyei – mind azt mondják, hogy megtörtént, amit kellett.

Luca kissé előrehajolt, a tekintete Lilácska fenekére tapad. Az arcán ott volt a késztetés, hogy szóljon. Hogy mondja ki: elég. De nem tette. Talán nem akarta elvenni tőle a döntés jogát.

Ádám mély levegőt vett, a keze megmozdult, mintha jelezni akarna valamit. A tekintete a csíkokon járt, aztán visszatért a tükörre. Láttam rajta, hogy ő is leállítaná. De nem akart első lenni. Nem akarta, hogy úgy tűnjön, ő mentené meg.

Nóri egy pillanatra lehunyta a szemét, majd újra kinyitotta. A tekintete végigfutott Lilácska testén, aztán megállt az arcán. Láttam rajta, hogy ő is kimondaná. De várt. Talán azért, mert tudta: ha Lilácska maga nem mondja ki, akkor még nem jött el az a pont.

A nádpálcát lejjebb vittem. Nem a fenekére csaptam, ott már alig maradt maradt ép bőr. A combjai hátulját céloztam meg. Tudtam, hogy érzékenyebb terület, de nem volt más választás, ha nem akartam, hogy felszakadjon a bőre. És ő még nem akarta, hogy megálljak.

Az első ütés után megvonaglott. Nem mozdult el, de a teste reagált. A fájdalom más volt itt: mélyebb, hosszabb. Nyüszített. Nem sikoltott, csak az a tompa, elfojtott hang, amit már nem lehet visszatartani. A könnyei patakokban folytak. És már nem csak a könnyei – a taknya is elindult. Nem volt benne semmi semmi ellenállás. Nem akart bármi látszatot fenntartani.

Minden ütés után megfeszült. A karfát már nem csak szorította – kapaszkodott belé, mintha az tartaná össze. A teste remegett. Már nem létezett más, csak a nyers, meztelen fájdalom.

A hatodik ütés után megálltam. Én mondtam ki helyette:

– Most már megbűnhődtél.

Zokogva tört elő belőle a válasz.

– Igen... most már... igen...

***

Lilácska lassan felegyenesedett. A mozdulata bizonytalan volt, a combjai remegtek, a könnyei még mindig folytak. Odaléptem hozzá, és zsebkendőt nyújtottam. Elvette, és remegő kézzel törölgetni kezdte az arcát. Az orrát is kifújta, halkan, szégyen nélkül.

Aztán lassan a kanapé felé fordult. A testtartása még mindig alázatos volt, de a tekintete... az szinte könyörgött. Nem szavakkal. Nem gesztusokkal. Csak a mély, tiszta, bocsánatkérő nézéssel. A kéréssel, hogy újra elfogadják.

Luca volt az első, aki megmozdult. Felállt, odalépett hozzá, és szorosan megölelte. Nem szólt semmit, csak tartotta. A karjai védelmezően ölelték körül. Aztán egy puszit adott az arcára, és halkan csak annyit mondott:

– Erre mindig emlékezni fogok.

Nóri is felállt. Nem sietve, nem látványosan. Csak odalépett, és mellé állt. Egy pillanatra megérintette Lilácska karját, aztán ő is megölelte. Nem volt benne túláradó érzelem – inkább csendes, mély elfogadás. A puszi, amit az arcára adott, nem volt szertartásos. Inkább egy jel: hogy látja, érti, és már nem tartja kívül.

Ádám nem állt fel, de a tekintete találkozott Lilácskáéval. És abban a pillanatban nem volt benne semmi távolság. Csak egy halk, őszinte mondat:

– Nagyon sajnálom. Le kellett volna, hogy állítsalak már a legelején.

Lilácska nem szólt. Csak állt, a könnyei még mindig folytak, de már nem a fájdalomtól. Hanem attól, hogy megérkezett. Hogy nem maradt kint. Hogy visszafogadták.

***

Lilácska ott állt a sarokban. Terpeszben, tarkóra tett kézzel, a hátát egyenesre húzva, ahogy kértem. A csíkok a fenekén és a combján sötéten, duzzadtan húzódtak végig. Mindenki látta őket. Nem volt mit rejteni. A könnyei még mindig folytak, de már nem rázta a zokogás. Csak állt, csendben, láthatóan.

A kanapén ülők először hallgattak. Aztán Luca megszólalt.

– Én... nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nekem ez sokkal nehezebb volt, mint gondoltam. Azt hittem, haragszom rá. De amikor sírni kezdett... már csak sajnáltam.

Ádám bólintott, de nem azonnal válaszolt. Várt egy pillanatot, aztán halkan megszólalt.

– Én meg azt hittem, hogy kívül tudok maradni. Hogy majd csak nézem, és kész. De amikor azt mondta, hogy „még nem eléggé”... valami bennem is összeszorult. Mintha... mintha én is bocsánatot kérnék vele együtt.

Luca ránézett, meglepve.

– Te? Miért?

– Mert... – Ádám megvonta a vállát. – Mert én is hagytam, hogy elmenjen idáig. Mert nem szóltam, rá, amikor lehetett volna. És most, hogy látom, mit vállalt... nem tudom, talán én is hibás vagyok.

Nóri sokáig hallgatott. A tekintete Lilácska hátán pihent, aztán lassan megszólalt.

– Néha... mindenkinek szüksége lehet egy határozott kézre. Valakire, aki nem engedi, hogy elmeneküljön. Aki végigviszi a nehezebb úton.

Luca felé fordult.

– Te is úgy érzed, hogy... segített neki?

– Nem tudom – mondta Nóri. – De azt látom, hogy most már megbékélt. És ez... ez több, mint amit bárki elért volna vele szavakkal.

Ádám halkan felsóhajtott.

– És mi lesz ezután? Visszajön közénk? Vagy... marad a sarokban?

– Visszajön – mondta Luca határozottan. – De nem ugyanúgy. Most már tudjuk, mit vállalt azért, hogy velünk lehessen. És ő is tudja, hogy mi láttuk.

Lilácska még mindig ott állt a sarokban. A csíkok sötéten húzódtak a bőrén, a könnyei lassan elapadtak. Nem látott

minket, de minden szót hallott.

***

Lucához hajoltam, és a fülébe súgtam:

– Azt hiszem, eleget állt már ott. Szeretném, ha te hívnád vissza. Biztos jól esne neki.

Luca felállt, odalépett a sarokhoz, és halkan, tisztelettel szólalt meg:

– Zsófi... gyere vissza.

A név megütött. Zsófi. Én csak Lilácskaként ismertem. Ez a név most más volt. Mélyebb. Emberibb. A valódi.

Zsófi lassan megfordult. A mozdulatai óvatosak voltak, a teste még fájt, de az arca... az arca már nem volt megtört. Csak fáradt. És hálás.

Luca visszakísérte, és leültette az asztal mellé. Zsófi nem tudott rendesen ülni, a csíkok még égtek, így csak térdelni tudott. De nem panaszkodott. Nem feszengve térdelt – hanem boldogan. Mert ott lehetett. Mert visszafogadták.

Luca leült mellé, és mosolyogva mondta:

– Van egy új társasom. Kipróbálhatnánk együtt. Te is jöhetsz. Most már tényleg.

Ádám közben felállt, és kiment a konyhába. Rágcsát hozott, meg üdítőt. Nem szólt semmit, csak letette az asztalra, és leült. Egy csendes gesztus, amivel jelezte, hogy most már minden rendben van.

Zsófi ott térdelt az asztal mellett, a többiek között. A szeme még nedves volt, a teste még fájt. De az arca mosolygott. Nem szélesen, nem harsányan. Tudta, érezte, hogy újra közéjük tartozik.

(folyt. köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

13.) Legizmosabb, legpirosabb

14.) Párban a pácban

15.) Jé, ez nem J!