Látják, uraim... 3/3. rész

Látják, uraim... 3/3. rész

(Fiktív történet kitalált szereplőkkel és helyszínekkel.)

A fogadások lezajlottak, gazdám vette át a szót:

1. Látják, uraim? Milyen türelmesen várja a második huszonötöt. Remekül vigyázott a kúpokra is, egyik sem bukkant elő botozás közben. Most is csak feszítgeti, lazítgatja a fenekét, általában megfigyeltem, hogy a verés szüneteiben ezzel múlatják az időt. Mit gondol, doktor úr? Szükség volna még néhány kúpra, nehogy elaludjon?

Ismét szórványos nevetés hangzott fel arra az eshetőségre, hogy létezik olyan férfi, aki képes elaludni, miközben botot kap. Míg arról egyezkedtek, hogy szükségem van-e még kúpokra, felidéztem egy régi példabeszédet, amelyben egy római légionárius még az ókorban negyven botütést kapott, és miután hálásan megköszönte a büntetést a fáraónak, tiltakozás nélkül a fáraó testőrei kezére adta magát. Ő maga keresett alkalmas helyet, ahol fenekét elveretheti. Könnyű ágyékkötőt viselt csak, de ezt is leoldozta, miközben szemével az alkalmas helyet próbálta kiválasztani. Végül egy kisebb homokdűnét választott, és még összébb is kotorta a homokot, hogy feneke kellőképpen kidomborodjon, amikor áthasal rajta. A testőrök nyomban munkához láttak, amint a légionárius elhelyezkedett. Egyikük a hátára, másikuk a lábára ült, hogy így rögzítsék a testét. Ketten pedig kétfelől keményen botozni kezdték, felváltva csaptak le a felkínált fenékre. Büntetés közben a férfi karjaira tette állát, és miközben figyelte az ütéseket, és igyekezett ellazítani a fenekét, egy katonanótát dúdolgatott, amit menetelés közben szoktak énekelni. Amikor megkapta a büntetést, és felkeltek a rajta ülő testőrök, próbált feltápászkodni, de ekkor kiderült, hogy a kemény katonatisztet jobban megviselte a botozás, mint hitte. Remegő végtagjai nem engedelmeskedtek. A testőrök kinevették, és mialatt kincstári ágyékkötője után tapogatózott, leintettek egy arra haladó szekeret, karjánál és lábainál felnyalábolták, és felhajították a gabonás zsákok közé, mert nem akarták a hőségben magára hagyni. Így megkapta a jutalmát azért, mert ilyen fegyelmezetten viselte büntetését, és kövér gabonászsákon hasalva ringatózott, míg beértek a városba, és hűs szellő cirógatta sajgó fenekét végig az úton.

Mialatt ezt így felidéztem, a doktor is döntésre jutott. Szerinte öt kúp elég ötven botütéshez, különben sem herdálhatja el a patikaszert, hiszen szép számmal akadnak, akik felkeresik őt rendelőjében, és részesülnek belőle. Nem hivatkozhat arra, hogy kifogyott a készlet.

Így megmenekültem az újabb kúpoktól, és elérkezett az idő az újabb huszonötre. A poroszló nem is tétovázott, a gazda intésére nyomban megkínált egy felriasztó ütéssel. Kelletlenül nyögtem fel, majd igyekeztem felkészülni a többire. Vinnyogva nyögdécseltem, miközben újabb és újabb botütéseket kaptam. Hiába, erről nem tudtam leszokni, pedig tisztában voltam azzal, hogy nem illene vinnyognom a bottól, viselkedésemet mégsem tudtam korrigálni akkor sem, ha tisztában voltam az elvárt, helyes viselkedéssel a deresen.

Jóval több botozást láttam, mint amennyiben magam részesültem, ezáltal sokféle viselkedést megfigyelhettem, két férfi sem viselkedett egyformán. A hangos jajgatástól, könyörgéstől, ígérgetéstől egészen a halk, visszafogott sóhajokig sokan, sokféleképpen fogadták a botot. Volt, aki nagyokat horkantott, volt, aki szepegve tolta ki a fenekét, olyan is akadt, aki elnézést kért egy-egy hangosabb jajdulás után, és olyan is, aki maga kérte, hogy a feneke alsó részét jobban botozzák meg, majd amikor többször is a lyuka magasságában kínálták meg egy-egy kiadós ütéssel, recsegve fingott kínlódása közben.

Néhányan szinte fürgén keltek fel utána a deresről, de mindig többen voltak azok, akik lassú, óvatos mozdulatokkal kászálódtak le, és vontatott szavakkal köszönték meg a kapott ütleget. Ilyenkor még azt is hozzátették, hogy „ez igen jólesett”, vagy „ennyire még egyszer sem csapták meg a seggem”. Megesett, hogy valaki még azt is bevallotta, hogy napok, hetek óta kívánta a botot, és meglehetősen elégedett azzal, amit kapott, igazán ráfért már egy alapos botozás.

Olyan is előfordult, hogy a poroszló arra hivatkozva nem oldozta fel a botozás után az általa elvert férfit, hogy az ispánnak látnia kell a fenekét, és miután a tömeg eloszlott, kiadósan meghágta a frissen megcsapott férfit, aki lekötözve nem tudott ellenkezni, csak azért esdekelt, hogy előtte kenjen rá valamit, amitől könnyebben fel tudja nyársalni. Ezt azért minden esetben teljesítették, több poroszló mindig hordott magával faggyút, amit ha kettesben maradtak az eperfa alatt megbotozott, és leszíjazva várakozó férfival, nyomban elkezdte kenegetni annak fenékvágatát. Ebből már a hasaló férfi sejthette, hogy mi fog következni, de tiltakozni akkor sem állt módjában, ha az odaérkező ispán is meghágta, miután tüzetesen szemügyre vette a nyomokat. Jómagam is részesültem ebben néhány alkalommal, hiszen mindig akadt olyan poroszló, akit felizgatott az általa elvert férfi nyűglődése, és ágaskodó lőcsét muszáj volt annak fenéklyukába tolnia, majd a kiszolgáltatott testet meghánykoltatnia, miközben a hasaló férfi újra a deres lábaiba kapaszkodott, és fájdalmas lihegéssel fogadta a lökéseket.

Miután a poroszló kicsusszant belőle, és lassan nekiállt kioldozni, mindig tett néhány olyan megjegyzést, amitől a megkefélt férfi legalább annyira megalázónak érezte a vele történeteket, mint magát a verést, és hogy erőszakosan birtokba vették érzékeny lyukát. A poroszló olyanokat említett ilyenkor, hogy már rég kinézte magának a férfit, és kivárta, mikor kerül deresre, vagy hogy ezzel úgysem fog eldicsekedni soha, annyira szégyellni fogja, hogy nyársra húzták. És az esetek többségében így is volt. A napokig tartó gyengeségét, sántikálását betudta mindenki a kapott botozásnak.

Miközben ezeket végiggondoltam, nyivákolva ráztam a seggem, mert a poroszló újra és újra keményen megkínált a bottal. A fogadási tétek egyre nőttek, pénzek, vagyontárgyak cseréltek gazdát. Aki arra fogadott, hogy a hájas szolga hangosan fog nyüszíteni és nyivákolni, most sokat nyert rajtam. Remegő hangon kértem elnézést, miközben kioldoztak, hogy mindig ezt váltja ki belőlem a bot, pedig annyira igyekszem jól viselkedni.

1. Látják, uraim? – ismételte gazdám, miközben körémgyűltek, hogy tüzetesen megnézzék a seggemet. – Így néz ki egy rendesen megbotozott fenék. A poroszlónak külön jutalom jár azért, mert sehol sincs vér, gondosan megdolgozta ezt a segget a bottal, de ekkora hátsón el is fér ennyi bot. Látják, uraim? Meg se kottyant neki, noha ötvenet vágtak alá. Erről a nyivákolásról meg le fogom szoktatni a jövőben.

Míg ők nem végeztek a mustrával, nem kelhettem fel. Durcásan könyököltem, és végül arra jutottam, hogy csak magamra haragudhatok, mert hiába vagyok már ennyi idős, még mindig nem tanultam meg illendően viselni a botozást. Sokat kell még javítani a viselkedésemen.

És ahogy új gazdámat ez alatt a rövid idő alatt megismertem, biztosra vehettem, hogy gyakran ad majd alkalmat a jövőben, hogy gyakoroljam magam a helyes viselkedésben a deresen. Okot könnyen talál rá, és bár alaposan elverték a seggem, mégis be kellett vallanom magamnak, hogy magamfajta férfinek időnként akkor is jót tesz egy kis bot, ha semmivel nem ad rá okot.

Ez aztán be is igazolódott. Gazdám az első ötven után hagyott pihenni, és egy hónapba is beletelt, mire újból a deresre parancsolt. Ettől kezdve, szinte hetente-kéthetente kaptam egy nevelő célzatú huszonöt botot, és hamarosan megmutatkozott a hatása. Néhány év alatt eljutottam addig, hogy már magam tettem javaslatot a gazdámnak, ha szükségét éreztem egy jó huszonötnek, segítettem kiválasztani a botot a poroszlónak, és a nyiválkolás is a múltté lett.

Negyvenedik évembe lépve majd elmondhatom, hogy nemcsak visszanyertem izmos alakomat, de hála gazdám és a poroszló odafigyelésének, ha botozásra kerül a sor, már halkan, tisztelettudóan nyögve fogok felelgetni a botnak, és felkelve egy-egy jókor kapott huszonöt bot után nem felejtem el megjegyezni, hogy ez bizony jólesett, és hasznomra fog válni.

A szex is visszatért az életembe. Eleinte csak gazdám kefélgetett, de miután rám unt, tovább passzolt ilyen hajlamú barátainak, akiknek szintén szolgálhattam élvezetét. Napközben a konyhán serénykedtem, a lakomákon túl pedig gyakran folytatódott szolgálatom meztelenül, különféle ágyakban.

Még a doktor sem nyugodott addig, míg megtanított kúpot fogadni. Olyannyira, hogy eljutottam addig, hogy nem is kellett ellátogatnom hozzá. Ő keresett fel a konyhán, vagy az éléstárban, esetleg a folyosón, és elég volt felmutatnia a középső ujját vagy a kúpot, máris megadó sóhajjal tettem szabaddá fenekemet, hogy csak úgy szárazon megüljem a kúpot nyomó ujját. A serkentő kúp segítségével még a munka is jobban ment utána. Már máig nem szerettem meg az erőszakosan nyomakodó, hideg kúpot lyukamban, mára már elfogadtam, hogy életem részévé vált, és akár hetente többször is részesülök benne. Egyetlen, mélyről jövő, jóleső sóhajjal nyugtázom a fenéklyukamba nyomott ujjat, mely a kúpomat juttatja a helyére. Utána megvárom, míg a doktor gondosan rányom még kétszer-háromszor, hogy biztosan a helyén maradjon, majd mikor kihúzza ujját, és megpaskolja seggemet, jelezve, hogy jól viselkedtem, büszkén kelek fel, összeszorítom két kézzel a fenekemet, és csak utána igazítom meg ruhámat, és térek vissza a munkámhoz. A pezsgést, csípést, bizsergést okozó kúpra pedig vigyázok, ahogy legelső alkalommal, amikor még a deresen, botozás közben sem toltam ki egyiket sem.

Vége