Látják, uraim... 2/3. rész

Látják, uraim... 2/3. rész

(Kitalált történet fiktív szereplőkkel és helyszínekkel.)

Mire mindannyian elhelyezkedtek, és újra szemügyre vettek, már sikerült valamennyire megnyugodnom. A kúpok változatlanul csíptek, ha kisebb intenzitással is, és hálát adtam magamban, hogy nem injekcióban kaptam a csípős szert. Hiába, egyszerűen rettegtem a fecskendőtől, és amikor megláttam, és elképzeltem, hogy hamarosan belefeszül a lyukamba, máris toporzékolni lett volna kedvem. De most ennek a réme elkerült.

Időközben a két poroszló is megérkezett, egyikük a gazda utasítására a botok között kezdett válogatni, míg a másik ellenőrizte, hogy rendesen deresre vagyok-e húzva. Kissé szorosabbra húzta szíjaimat, de a derekamnál meghagyta annyira, hogy tudjam rázni a seggem. Ez a figyelmesség könnyeket csalt a szemembe.

A gazda közben megvitatta vendégeivel, hogy hány botütést szánnak nekem. Erre odafüleltem én is, elvégre az én seggemről volt szó. Nem vitáztak sokáig, kétszer huszonötöt fogadtak el, hogy ez alkalmas lesz arra, hogy kiváltsa engedelmességemet, és lázadó természetemet, ha van ilyen, optimálisan elfojtsa.

Kissé sokalltam a mennyiséget, mert beértem volna a felével is, és amíg a poroszló megtapogatta fenekemet, felemlékeztem, hogy összesen három alkalommal kaptam ötvenet, bár akkor vita nélkül meg is érdemeltem, és határozottan megkönnyebbültem utána.

A gazda intett, hogy kezdhetik, és belekortyolt italába. Az egyik poroszló a tenyerébe köpött, és megmarkolta a botot, majd arcom elé tartotta, és én, bizonyítva jólneveltségemet, csókot leheltem rá, ahogy illik. A másik hátralépett, de úgy helyezkedett el, hogy ne zavarja a látványt.

1. Látják, uraim? – hallottam megint gazdám negédes hangját. – Mindjárt kiderül, hogy mennyire vonyít majd ez a hájas seggű egy kis bottól.

1. Akarnak fogadni? – csillant fel a szeme egyik társának, majd újabb és újabb hangok csatlakoztak.

Mindenki fogadni akart, hogy mikor jajdulok fel először, hogy mennyire fogom rázni a seggem, mikor kezdek esdekelni, hányszor fog megfingatni a bot, le tudok-e segítség nélkül jönni a deresről utána, és illendően meg fogom-e köszönni. Ezekre, és még számos bekövetkezhető eseményre fogadtak, miközben újratöltötték kiürült poharaikat.

Megmarkoltam a deres lábait, és lehajtottam a fejem. Valahogy mindig elfogott a szégyenérzett, ha botot kellett kóstolnom. Most sem volt másképp. A kiszolgáltatott helyzet, meztelenségem, kövérkés testem, hájas seggem mind-mind szégyenre adott okot, és mint máskor, most is biztos lehettem abban, hogy megint alaposan megnyögdeltet a bot. Egyszerűen nem tudtam erről leszokni, annak ellenére, hogy jó néhány szolgatársam viselte higgadtan, egy-egy kínos sóhajjal a botozást, bizonyítva azt, hogy így is lehet.

Bár igyekeztem felkészülni rá, mégis váratlanul ért, amikor bemutatkozott a bot. Hallottam a lendítés jellegzetes süvítését, majd hirtelen úgy megcsapott, hogy hökkenten nyögtem fel. Nevettek, és valaki örült, hogy megnyerte a fogadást. „Csak hasalnál itt helyettem, biztosan nem nevetnél” – gondoltam gonoszul, és a következő ütéseknél eljátszottam a gondolattal, hogy ő hasal itt, és nemhogy nevetni nincs kedve, de könyörög, hogy kíméljék féltett seggét.

Igaz meglepetésemre meglehetősen jólesett a botozás, ezt talán elégedett nyögéseim is elárulták, amelyekkel nyugtáztam az ütéseket. A másik poroszló hangosan számolt, míg társa gondosan kimérte a nekem járó ütéseket. Voltaképpen nem először vallottam be magamnak, hogy bár eddig vesszőnek, szíjnak, korbácsnak, különféle, suhogós pálcáknak is felfedtem a faromat, de a bot volt az, amelyet igazán alkalmasnak találtam arra, hogy elhúzzák vele a nótámat.

Ezt a kifejezést egy vándor mesterlegénytől hallottam, akit valami mondvacsinált okkal fogatott le az ispán, és miután huszonötöt veretett a csupasz fenekére, azután engedték útjára. Emlékszem, milyen sokan álltuk körbe a derest, unatkozó udvaroncok, szolgák, akik örültek, hogy nem ők kerültek sorra, hanem egy nyikhaj legény, aki kesernyés fintorral oldotta meg nadrágját, hogy könnyebben letolhassa, miután felhasal. Izmos, ruganyos feneke volt, és amíg deresre húzták, megjegyezte, hogy voltaképpen napok óta kívánja a botot, majd kifejezte abbéli reményét, hogy alaposan elhúzzák a nótáját. Innen maradt meg a kifejezés, és azóta előszeretettel használtam én is.

A mesterlegény alig volt húsz éven túl, és látszott, hogy valóban ráhangolódott a botra. Kemény csókot nyomott rá, majd felszólítás nélkül tolta ki fenekét, jelezve, hogy felkészült a könnyű huszonötre. A verés alatt visszafojtott csendben figyeltünk. Ritkán húzta az időt seggrázással, igyekezett újra és újra kitolni a seggét, és a poroszló minden alkalommal keményen seggbekínálta egy-egy ütéssel. Azóta is irigylem, milyen szépen sorakoztak fenekén a vöröslő hurkák, elárulva, hogy ő bizony nem rángatta, hanem tisztelettel bevárta, míg a bot megcsapja. Az ispán még megrepetáztatta tíz ütéssel, ezt már nehezebben fogadta, meg-megrázta a seggét, és egyre vonakodóbban tolta ki, pedig figyelmeztették, hogy illő kitolni a botnak. Amikor megkapta a plusz tízet is, és a poroszló kioldozta, két tenyerét rásimította seggére, és még ott hasalva megjegyezte, hogy ennek a botnak máskor is aláhasal, mert kifejezetten alkalmasnak érzi, hogy hozzá hasonló legényeket megbüntessenek vele. Az ispán hahotázva felelte, hogy jöjjön errefelé visszafelé is vándorútján, és rajta nem múlik, ismét megcsapatja. A legény megvárta, míg az ispán abbahagyja a hahotázást, majd valami olyat felelt, hogy akkor se hagyná ki, ha ismét megrepetáztatnák még tízzel, miután már a huszonötöt megkapta.

Valóban, visszafelé is betért az emlék színhelyére, és miután tisztázta az ispánnal, hogy másfél éves vándorlása alatt több alkalommal is lekapták a húsz körméről, de egyik helyen se kelt fel elégedetten a deresről, javasolja, hogy ismét táncoltassák meg a botot a fenekén. Gyorsan híre futott az esetnek, és mire meghasalta a derest, már megint ott álltunk, bámészkodók a deres körül, ahol ő éppen a feneke kitolását gyakorolta, és a poroszlótól kérte, hogy a derekán kissé lazítsa meg a szíjat, hogy ne legyen akadálya annak, hogy pucsít. Az meg is lazította, és így már rendben volt. Ezúttal azonban lehet, hogy a fáradság ütközött ki rajta, mert nem bírta olyan fegyelmezetten a botot. A poroszló is másik volt, és tudják azok, akik hasaltak már deresen, hogy ketten se egyformán botoznak férfit.

Így hiába igyekezett újra és újra kitolni, volt, hogy hamarabb érkezett az ütés, valamelyik lecsúszott a combjaira, ezért méltatlankodott is, sőt mivel az ispán meg akarta tréfálni, megbeszélte a poroszlóval, hogy miután megrepetáztatta, és a legény a harmincöt kemény botütés után megkönnyebbülten várta, hogy kioldozzák, egy szolga hirtelen széjjelhúzta a hasaló legény fenekét, és a poroszló könnyed botütést mért a fenéklyukra, amitől a legény meglepetten összerándult és visítva feljajdult. Az ispán úgy hahotázott a jól sikerült tréfán, hogy potyogtak a könnyei. A legény lassan feltérdelt, kezei fenekét tapogatták közben, majd vöröslő lyukát is megsimogatták, közben sírós hangon nyöszörgött. Az ispán újra és újra kérdezgette hahotázás közben, hogy „na, nem esett jól? Pedig ritkán látni ilyen remek találatot! Elsőre eltalálta a segglyukadat, ezért hálás lehetsz! Van, akinek tucatnyi próbálkozás után sikerült botütést mérni a kitárt lyukába!” A legény lassan felrángatta nadrágját, kínosan szabadkozva köszönte meg a kapott botozást, hozzátéve, hogy ha tudja, hogy mivel végződik a büntetése, kétszer is meggondolja, hogy felhasaljon. Mindazonáltal elismerte, hogy valóban mesteri ütés volt, majd’ összecsinálta magát tőle.

Mire ezeket végigemlékeztem, már úgy-ahogy, férfiasan és kevésbé férfiasan végignyögdeltem az első huszonötöt. Felemeltem a fejem, és körülnéztem, látni akartam az arcokon, hogy jól viseltem-e, és azt is, hogy hányan haragszanak rám, mert elvesztették a fogadást.

Még hátravolt a második huszonöt, és mivel a fogadások tisztázása elfoglalta őket, és engem is lekötött, kihasználtam a pihenőt azzal, hogy odafigyeltem. Fenekem már biztatóan hepehupásodott, ahogy a kidudorodó, lángoló hurkákat, és köztük azokat a fehér mélyedéseket neveztem, ahol még nem ért el a bot. Közben megkérdeztem a poroszlótól, hogy milyennek találja a seggem? Rendesen látszanak az ütések, vagy vonaglásomban szégyenszemre úgy tudott megütni, hogy keresztül és kasul van kicifrázva? Mert meglehetősen kényes vagyok a seggemre.

Valami olyat felelt, hogy inkább az utóbbi, mert valljuk be, igencsak rángattam a seggem, nehéz lett volna úgy eltalálni, hogy a vöröslő csíkok egymás alá sorakozzanak. Majdnem felkiáltottam, hogy folytassák már, hiszen már nagyon túl akartam lenni ezen a megalázó beavatáson. Aztán kínomban majdnem felnevettem.

Miért érzem még mindig kínosnak, hiszen eddig mindig házi szolgaként élhettem, nem kellett a földeken dolgoznom iszonytató hőségben felügyelők ostorcsapásaitól rettegve. Elkényelmesedtem, bizony ez lehet az oka, és mivel jórészt konyhán dolgoztam, bizony látszott rajtam az állandó ételkóstolgatás. Hiszen emiatt is adott túl rajtam előző gazdám olyan könnyen, elmúltak már azok az idők, amikor kívánatosnak találta a testemet. Mióta meghíztam, már nem parancsolt ágyába sem.

Vagy a meztelenség zavar? Ugyan miért pont most zavarna, hiszen soha nem rendelkezhettem a testemmel, amikor gazdát cseréltem, mindig tüzetesen megnéztek, amikor megcsapattak, szintén meg kellett válnom ruháimtól, és amikor a gazdám ágyába parancsolt, ott sem zavarhatták ruháim abban, hogy birtokba vegye testemet.

Mire idáig értem a gondolataimban, rájöttem feszengésem okára. Nem a meztelenségem, nem a kiszolgáltatott testhelyzet, hanem a kövérségem okozta szégyen miatt éreztem magam kínosan az urak előtt. És ekkor megfogadtam, hogy nem hízok tovább, sőt mindent megteszek azért, hogy visszanyerjem alakomat. Még az is lehet, hogy ha elérem ezt a célt, akkor azok közé a házi szolgák közé fogok tartozni, akik a gazda, vagy nála vendégeskedő férfiak kedvére tehetnek. Azok közé tartoztam, akiknek nem tétováztak, ha le kellett szopni valakit, és szerencsésnek mondhattam magam abban is, hogy mivel konyhán dolgoztam, mindig tartottam magamnál egy kis tégelyben zsiradékot magamnál, hogy be tudtam vele kenni magam, mielőtt valaki megkefélt. Voltaképpen hiányoztak is ezek az alkalmak, hiszen erős, egészséges férfiként szükségem volt szexre, és nem túlzottan zavart, ha így jutottam hozzá. Míg más szolgák megszenvedték ezeket a kényszerített együttléteket, számomra szinte üdítő változatosságot jelentett a gyakori maszturbálás mellett.

Talán a határozott keménységgel lyukamba tolt kúpok hozták fel emlékeimet a szexről, és mivel merevedésem is támadt, miközben részeltettek benne, így kerültek helyre a dolgok. Már a botozás ellen sem berzenkedtem, voltaképpen teljesen rendjén lévőnek találtam, hogy hájas seggemet alaposan megbotozzák, noha más okból. Gazdám a betörésem, engedelmességre szoktatásom eszközét látta benne, míg jómagam a jogos büntetést kövérségemért, egyben az inspirációt a fogyásra. Mikor idáig jutottam a gondolataimban, már igencsak esedékesnek tartottam, hogy folytassák a botozásomat. Időközben enyhült fenekem sajgása, emiatt is időszerű lett volna folytatni.

Folyt. köv.