Bugyik, bajok, barackmagok 10. – Lilácska naplója

Reggel még azt hittem, ezt a napot végig együtt töltjük. Lebontom a régi szekrénysort, összerakom az újat, közben borozgatunk, beszélgetünk, ő pedig végig ott lesz, adogatni a szerszámokat és a csavarokat. Ehhez képest alig vittem be a szerszámaimat, már közölte is, hogy „muszáj elintéznie pár dolgot”, és már húzta is fel a cipőjét.

– Pár óra, és visszaérek – mondta, aztán becsukta maga mögött az ajtót.

Mérges voltam. Ez egész napos meló, és ő pontosan tudta. Pontosan tudta, hogy egyedül fogok itt izzadni, miközben ő valahol kávézgat vagy vásárolgat.

A szekrények már ki volt pakolva, csak néhány apróság maradt bennük. Ám az egyik alsóban fiókot kihúzva igencsak meglepődtem. Egy kicsi, rózsaszín szőrrel borított csatos könyv feküdt ott, olyan harsány unikornis‑mintával, amit Lilácskán kívül csak a tinilányok képesek elviselni. A csathoz tartozó apró lakat kinyitva hevert mellette – a kulcs még mindig benne.

A borítón egyetlen friss címke állt, kissé ferdén felragasztva: „Lilácska története”

A cím alatt egy „TOP SECRET” matrica próbált kapaszkodni a szőrös borítóba, kevés sikerrel: a széle már felpöndörödött, mintha maga is feladta volna a harcot. A könyv alatt szépen összehajtva egy rózsaszín bugyi lapult. A fiók többi része üres volt.

Lilácskát ismerve egyértelmű volt, hogy nem véletlenül maradt ott az üres szekrénysorban ez a könyvecske, és nem véletlenül sietett el reggel. Leültem a félig szétszedett szekrény mellé, és belelapoztam, és rá is akadtam pár ismerős történetre a közelmúltból.

Február 24 – Végre megtörtént

Ismét megpróbáltam elcsábítani. Nem volt terv, nem volt megbeszélés – csak egy mondat, ami kicsúszott a számból, és már tudtam, hogy nem visszavonható. „Át kellene néznünk egymást, nem ment-e belénk kullancs.” Ennyi. De bennem már ott volt minden mögötte.

Felálltam, hagytam, hogy a köntös lecsússzon. Nem volt bennem semmi szégyen. Csak az a feszültség, amit napok óta hordozok. Akarom, hogy lásson. Akarom, hogy megérintsen. Akarom, hogy ne csak a gondolataimban történjen meg, hanem végre valóság legyen.

Az asztalra léptem, széles terpeszben álltam, és széthúztam magam. Direkt. Tudatosan. Nem azért, mert muszáj. Hanem mert vágyom rá. Hogy nézzen. Hogy figyeljen. Hogy ne maradjon semmi rejtve.

Amikor elölről vizsgált, a puncimat is széthúztam neki. Mondtam is, hogy „nehogy pont ott bujkáljon egy”. De tudtam, hogy nem a kullancs miatt mondom. Hanem mert akarom, hogy ott legyen. Hogy lásson, hogy érintsen ott és úgy, ahol a legjobban kívánom.

Aztán ő jött. És én néztem végig rajta. Mindenhol. Nem csak szemmel. Az ujjaimmal. A számmal. A nyelvemmel. A számba vettem, éreztem az ízét, remegve lőtt a számba. Végre.

Február 25. – A tűz helye

Tegnap úgy hittem, elindult valami. Nem volt ugyan kielégülés – nekem nem. De neki talán örömet okozhattam. És ez nekem akkor elég volt. Reméltem, hogy tovább haladunk azon az úton, amit végre elindultunk. Hogy nem kell visszafordulni. Hogy végre nem csak vágy lesz minden.

Ma viszont korbáccsal jött. Nem haragosan. Nem dühösen. Hanem azzal a nyugodtsággal, amit úgy szeretek benne. Azt mondta, túlságosan feltüzeltem magam tegnap. Hogy a tüzet ott kell elfojtani, ahonnan származik.

Nem vitatkoztam. Csak álltam előtte. És ő beírta az emlékezetembe. A testembe. A bőrömre. És oda – pontosan oda, ahol tegnap még reméltem, hogy majd egész másképp érinti meg.

Ma nem öröm volt. Ma tanítás. A fájdalom nyelvén magyarázta el a határokat. Nem kiabált. Nem fenyegetett. Csak beszélt hozzám a bőrömön keresztül. És én megértettem.

Ha van ranglétra az MPLT-ben, ma sokat léptem előre. Alig tudom összezárni a combjaimat. Úgy járkálok, mint akinek egy ló van a lábai között. Azt hiszem, pár napig szoknyát kell hordanom, bugyi nélkül. Még magamnak sem tudok örömöt okozni. Csak a fájdalmat érzem, ha megérintem magam.

(folyt.köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

11.) Bugyilopás

12.) Látványos bűnbánat

13.) Legizmosabb, legpirosabb