Kapcsolatom a fájdalommal.

Ismerem a fájdalmat. Néha régi barátként és segítőtársként köszöntöm. Néha játékos fűszer csupán mely szinesítí az élvezeteket. De most más. Mikor agyamban tombolnak a nem épp kellemes gondolatok, mikor lelkileg össze vagyok törve. Olyankor másra vágyom. Olyan kínra melyet más ember kényszer alatt sem tudna elviselni én pedig önként jelentkezem rá. Hogy miért? Talán így próbálok vezekelni a hibáimért? Ez lenne az én tisztító tüzem? Vagy talán igyekszem a lelki és mentális fájdalmat fizikaivá formálni? Esetleg csak a fájdalom által a szervezetben kiváltott a fájdalom tompítását célzó hormonokra vágyok? Talán csak megerősítés kell? Hogy ha ezt a fizikai fájdalmat kibírtam és a végeláthatatlan kínnak vége lett, talán a lelkit is kíbírom? Annak is egyszer vége lessz? Vagy épp az ilyen kínok után az ott helyben elért orgazmusom mindent elsöprő hullámaira vágyom? És ebben is a párhuzamot keresem, hogy a lelki szenvedés után is jön a katartikus boldogság? Ezt nem tudom megmondani. Ezekre a kérdésekre is, mindíg keresem a választ amikor ismét önként jelentkezem egy vallatásnak is beillő tortúrára.

Kikötözve, kipeckelt szájjal előkészítve a kínzásra várom , hogy végre megjelenjen a régi barátom. Közben egymást kergetik a vadabbnál vadabb gondolatok a fejemben. Egymással elegyedik a várakozás tehetetlensége, a vágyakozás, a félelem és az a gondolat, hogy nem vagyok normális... Leperegnek a hibáim előttem és az út ami ide juttatott. Menekülnék? Még nem. De nem is tudnék. Hiszen az volt a kérésem, hogy ne tudjak! Legyek megkötve mozdulatlanra. Kipeckelt szájjal... Elmondtam hogy a valódi fájdalmat akarom áttélni, a határokat áttlépő nyers fájdalmat... Hogy mivégre ez az egész.

Majd lassan elkezdődik. Nem finom bevezetéssel, lágyan lassan felépítve, időt adva a hozzászokáshoz. Némi fokozatosság van ugyan benne, de csak azért hogy tudjam, mindíg lehet rosszabb...

És íme itt a régi barátom. A régi ismerős kivel az idő elválasztott minket de most újra találkozunk... Az érző idegeimben tűz lobban. Védeném magam, kitérnék. De nem lehet! A kötelek erősen fognak, a szám kipeckelve. Csak vonaglani és nyüszíteni tudok. De a barátom már megjelent. És az agyamban tomboló számtalan gondolat kezd lecsillapodni, kiürülni. És áttveszi helyét a fájdalom. A mindent elsöprő mindent betöltő fájdalom. Megjelent és megtisztított, hogy már csak ő legyen az elmémben, minden mást kisöpört. Majd elfoglalja magányos trónját és uralkodik az elmémen. Uralkodása kegyetlen. Az agyam képtelen működni. Csak ő van és a világ megszűnik körülöttem. Már nem tudom megmondani mióta tart, azt sem, hogy pontosan mi történik velem. Még kűzdök ellene, próbálom letaszítani a trónjáról. Vonaglok, nyüszítek.... és abban a pillanatban mikor rájövök, hogy nincs mit tenni, nincs ellene orvosság... mikor elfogadom hatalmát és behódolok neki, abban a pillanatban valami megváltozik. Testem elkönnyebbül, már nem rángatom a köteleimet csak megadom magam és elfogadom. Az érző idegeimben parázsló táncot jár az izzó kín. De az agyamig már nem ér el. Egy furcsa eufória kerít hatalmában és a régi barátom jelenléte megnyugtat.

Nem tudom mennyi idő tellik el. Egyszer csak véget ér. A testem ernyedt és erőtlen. Az elmém elcsigázott. Lassan újra érzem magamkörül a világot, a köteleim már nem béklyók, már tudnék mozdulni, bár erőm nincs hozzá. A barátom ismét távozott, már csak pár helyen jelentkező tompa sajgás jelzi hogy itt járt. Napokig óvatos mozdulataim ellenére jelentkezik kósza emlék képében, hogy mi is történt. Milyen volt a legutolsó találkozásunk. De amit maga után hagyott nem a testemen látható nyomok. Az elmémben lejátszódó változás. A megtisztulás. Kisöpörte az összes terhet, nyomasztó gondolatot, elmosta az elmémben az összes bűnömet... Úgy érzem az ő uralkodása alatt ismét tiszta lettem...

Majd újra kezdődik. Zajlik az élet, és újra telítődik a lelkem gondokkal, bánattal, bűntudattal... Így újra várom a régi barátom, hogy ismét általa nyerjem el a feloldozást.