Bugyik, bajok, barackmagok 8. – Erdei kaland

Ebben az évben szokatlanul enyhe volt a február. A rövid nappalok végig napsütésesek voltak, és a hőmérő higanyszála is gyakran kúszott 20 fok fölé. Péntek délután egy SMS-t vettem észre a telefonomon. Lilácska írta: „Mit tervezel hétvégére?” Megnyomtam a hívás ikonját, és vártam, hogy kapcsoljon a rendszer.

– Szia Lilus! Mit forgatsz a fejedben? – kérdeztem.

– Olyan szép idő van, gondoltam elmegyek holnap túrázni. Úgy tudom, te is sokat jársz, szóval… mehetnénk akár kettesben is.

– Jó ötlet. Most épp vidéken vagyok, de küldd át az időt és a koordinátákat. Ott találkozunk.

Másnap reggel, mikor begördültem az egykori vadászház melletti parkolóban, már ott állt a kis piros autója. A szarvas-orr és az agancsok már lekerültek róla, cserébe hatalmas szempillák lengedeztek a fényszórók felett. És most már téli gumik voltak rajta.

Lilácska épp ekkor jött ki az erdőből, gondolom tett egy gyors kitérőt a túra előtt. A túrázásra szánt ruhája a hétköznapi viseleteivel ellentétben szokatlanul visszafogott, hétköznapi volt. Egy magasszárú bakancs, egy vastag fekete futónadrág, piros softshell kabát, és egy fekete fülvédő pánt. A hátizsákja is egy egyszerű női túrazsák volt.

Ahogy kiszálltam, integettem neki. Visszaintegetett, majd megvárta, míg odaértem.

– Jó reggelt, túratársam – mondta mosolyogva.

– Jó reggelt, Lilácska. Szép napot választottál – feleltem, miközben megigazítottam a saját zsákomat.

– Azt mondták, ma még tart a jó idő. Holnapra már esőt jósolnak – mondta, miközben elindultunk az ösvény felé.

Az erdő csendes volt, csak a madarak hangja szűrődött be a lombok közül. A talaj száraz, de puha, a fák között már itt-ott zöldellt az aljnövényzet. A tavaszias idő a növényekre is hatással volt: ágak rügyeztek, levelek nőttek, és az aljnövényzet is növekedésnek indult. Meglepetten láttam, hogy már csalánt is lehet találni.

Lilácska megállt, egy madár hangjára figyelt, és megpróbálta meglesni az ágak között. Az én szemem újra a csalánra tévedt. A levelek frissek és zsengék. Ilyenkor csípnek a legjobban.

Az ösvény egyre meredekebbé vált, ahogy elhagytuk a vadászház környékét. A fák sűrűsödtek, a napfény már csak foltokban szűrődött le, és a levegő is hűvösebb lesz az árnyékban. A talaj itt már kövesebbé vált, néhol gyökerek emelkedtek ki, mintha próbára akarták volna tenni a lépteinket.

Lilácska előttem haladt, egyenletes tempóban. A kabátja még rajta maradt, de láttam rajta, hogy már kezd melege lenni. Ruganyosan lépdelt, a bakancsa biztosan kapaszkodott a talajba. A hátizsákja szorosan simult a hátára, könnyen hordozta, valószínűleg nem sok dolgot pakolt bele.

Az egyik kanyarban, ahol az ösvény kissé kiszélesedett, hirtelen megállt. Letette a hátizsákját egy kidőlt fatörzsre, és egy határozott mozdulattal lehúzta a kabát cipzárját. A kabát lekerült, és ő gondosan összehajtotta, majd a zsákjába gyömöszölte.

És akkor megláttam.

Fekete póló, piros betűkkel: MPLT. Alatta a stilizált „barackmag”, rajta átlósan egy piros vonallal. Egy pillanatra megállt bennem minden. A Megpálcázott Puncijú Lányok Társasága. Nem feledkezett meg róla. Sőt...

Lilácska észrevette a tekintetemet, és elmosolyodott.

– Gondoltam, ideje hivatalossá tenni – mondta könnyedén.

– És mit szóltak hozzá a póló-nyomóban? – kérdeztem.

– Ne is mondd, – vigyorgott – a srác öt perces előadást tartott arról, hogy miért nem szabad megenni a barackmagot. Tutira biológia szakos.

– És a feliratra nem kérdezett rá.

– Azt mondtam, hogy ez egy norvég szervezet nevének a rövidítése. Szerintem azóta is keresi a Google-ben.

A kilátó után egy lankásabb szakasz következett, ahol a fák ritkultak, és egy kis tisztás nyílt az ösvény mellett. Tökéletes hely volt egy rövid pihenőre. Már tíz óra körül járt az idő, és a nap egyre magasabban járt.

Ahogy közelebb értünk, láttuk, hogy egy fiatalokból álló társaság már ott ült a padoknál. Hátizsákok, termoszok, szendvicsek – igazi hétvégi kirándulók. Megálltunk, és Lilácska udvariasan megszólította őket:

– Sziasztok! Bocs, kicsit össze tudnátok húzódni? Mi is leülnénk egy percre.

– Persze, gyertek csak – mondta az egyik srác, és arrébb húzta a zsákját.

Leültünk, és ahogy Lilácska levette a hátizsákját, a póló újra teljes pompájában láthatóvá vált. Fekete alapon piros betűk: MPLT. Alatta a stilizált barackmag, rajta átlósan egy piros vonal.

Egy pillanatra csend lett. Aztán az egyik lány oldalra billentette a fejét.

– Ez a póló... ez valami kampány?

– Milyen kampány? – kérdezte egy másik.

– Nem tudom, lehet valami mérgező gyümölcsről van szó. A barackmagban van cián, nem?

– Vagy valami allergiás dolog – tette hozzá egy fiú. – „Ne egyél magot, mentsd meg a veséd!”

Lilácska csak mosolygott, nem szólt semmit.

Aztán az egyik lány, aki eddig csak figyelt, megszólalt:

– Bocs, de... ez tökre úgy néz ki, mint egy punci.

A többiek először megdermedtek, aztán nevetni kezdtek. Egy srác rákontrázott:

– Ja, tuti valami ilyen bántalmazott nős, „ne fogdosd a puncimat” dolog.

Lilácska hátradőlt, és csak ennyit mondott:

– Norvég szervezet. Nagyon elkötelezettek.

A társaság tagjai bólintottak, az egyikük még közös fotót is kért, de Lilácska udvariasan elutasította. Ettünk pár falatot, ittunk egy kortyot, és csendben élveztük, hogy a póló máris történeteket szül.

A tízórai után egy sárga jelzésű ösvényre fordultunk. Ezeket kevesen ismerik, még kevesebben járják. A fák sűrűn álltak, az ösvény egyre keskenyebbé vált. Csak a madarak csiripelése és a lépteink nesze törte meg az erdő csendjét.

Megálltam egy kanyarban, ahol a fák szorosan ölelték az ösvényt. A világ minden része távolba veszőnek tűnt – csak mi ketten maradtunk, és az erdő.

– Állj meg – szóltam rá határozottan.

Lilácska megállt, és kérdőn nézett rám.

– Húzd le a nadrágodat. És a bugyidat is.

A szeme kikerekedett. Körbenézett, mintha keresné, jön-e valaki. De senki járt arra, csak az erdő zajait hallatszottak.

– Itt? Most? Mi van, ha meglátnak?

– Nem fognak. És csúnya dolog hazudni – mondtam nyugodt, de határozott hangon.

– De én ... – kezdett bele a védekezésbe, ám végül nem fejezte be.

A hangja elhalt, a kezei az öve felé indultak. A tekintete még mindig az ösvényt pásztázta. Ahogy a nadrág lecsúszott, előtűnt a fehér, varrás nélküli Reebok sportbugyi. Tökéletesen simult rá, szinte láthatatlan volt eddig.

Újból körbenézett, majd a bugyit is lehúzta. A csend szinte tapintható volt, csak a madarak hangja szűrődött át rajta. Lilácska ott állt az MPLT pólójában, térdig letolt nadrággal és bugyival.

A kesztyűt már a kezemre húztam. Lehajoltam, felmarkoltam egy nagy csokor zsenge csalánt, majd a bugyijába helyezem. Friss zsenge levelek. Ilyenkor csípnek a legjobban.

– Húzd fel, és mehetünk is tovább.

Lilácska rám nézett, mintha nem akarná elhinni, hogy komolyan gondolom. Bizonytalan mozdulatokkal, óvatosan húzta vissza magára a bugyit, majd a nadrágot is. A csalán a helyére került.

Tovább indultunk. A léptei kicsit óvatosabbá váltak, a mozgása feszesebbé. A pólója még mindig ott feszült rajta, büszkén, játékosan, titokzatosan. És most már a bugyijában is ott volt egy újabb közös titkunk.

A délután már előrehaladott volt, kicsit lassabban szedtük a lábainkat, és a beszélgetés is elcsendesedett. Lilácska léptei viszont egyszerre határozottabbá váltak, volt bennük valami különös céltudatosság. Nem csak követte az ösvényt – vezetett.

Egy elágazásnál nem a kijelölt útvonalat választotta, hanem letért egy alig látható ösvényre. Visszanézett rám egy pillanatra, aztán ment tovább. Követtem. Én már nem is láttam az ösvényt, de ő biztosan haladt előre. Végül egy eldugott kis tisztásra értünk, ahol egy hatalmas kidőlt fa uralta a teret.

Lilácska körbenézett. Egyetlen szó nélkül elővette a kését, és a tisztás szélén álló bokrok felé indult. Három vékony, hajlékony vesszőt választott, és egyenként levágta őket. Gondosan lepucolta a kérgüket, míg a sima, világos felület elő nem tűnt. Nem kellet elmondania, mire készül. Én közben három vastagabb ágat kerestem. Nem vesszőket, inkább botokat. Más hangot adnak majd, és más érzést.

Megállt a fatörzs mellett, lehúzta a nadrágját, a következő mozdulattal pedig a bugyiját is. A csalánlevelek csendben, pörögve hullottak alá a zöld mohára. Apró, piros pöttyök jelezték, hogy elvégezték a feladatukat. Az utolsó két felragadt csalánlevelet lesöpörtem a kezemmel.

– Ki engedte meg, hogy kivedd a csalánt? – kérdeztem mosolyogva. – Ugye nem gondolod, hogy ezt megúszod büntetés nélkül!

Már hajolt is volna keresztül a fatörzsön, de megállítottam.

– Várj – szóltam, majd levettem a kabátomat, hogy a fatörzsre terítsem.

– Most már rádőlhetsz… remélem nem pisiled össze magad közben.

Pár perccel, kilenc vékony és kilenc vastag csíkkal, valamint néhány könnycseppel később Lilácska felegyenesedett. Levette a kabátot a fatörzsről, és felém nyújtotta.

– Köszönöm – mondta. Nem részletezve, hogy a kabátot, vagy a csíkokat.

Rövid sétával hamar visszaértünk a parkolóba. Két autó, két külön út. De Lilácska rám nézet:

– Feljöhetnél hozzám. Iszunk valamit a túra emlékére, beszélgethetünk még kicsit. Megmasszírozom a válladat, biztos elfáradt az előbbi munkában.

(folyt.köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

9.) Kullancslogika

10.) A napló

11.) Bugyilopás