A léptek csendje bennem hullámzik,
mint kagylóban őrzött, sós titok.
Egy ív, egy sarok, finom rajzolat,
melyet a fény türelmesen simogat.
Nem szó, nem csók, csak figyelő áhítat,
a mozdulat előtti lélegzet.
Por és márvány egyszerre a bőr,
térképek rajza, utak emléke.
A talp árnyéka verset tanít,
ritmust ver a padlón a vágy.
Cipők sarkaiban történetek,
napfény és eső közös nyoma.
Nem birtoklás ez, inkább csoda,
szemmel megérintett nyugalom.
A lépések hídjai közt állok,
s hallgatom, ahogy a csend beszél.
Egy mosoly elég, hogy megértsem,
miért lehet egy forma imádság.
Így őrzöm csendben a pillanatot,
ahol a lélek a lábnyomban lakik.
Hozzászólások (0)