Bugyik, bajok, barackmagok 7. – Különkiadás

Karácsony este van, odakint hó szitál, idebent mécsesek égnek. A lakásba belépve meleg, tompa fények fogadnak, a levegőben fahéj és narancs illata kering. Ő már várt rám – egy puha, fehér kötött pulóverben, kényelmes nadrágban és meleg zokniban. A haját most neonzöldre festette, mintha a karácsony színeit akarta volna újraértelmezni. Ez is része lett az ünnepnek: nem a hagyományos módon, hanem úgy, ahogy csak ő tudja.

– Hoztam neked valamit – mondom, miközben leveszem a kabátom.

A kis dobozt a zsebemből veszem elő. Óvatosan bontja ki, mintha attól félne, hogy a mozdulattal elrontja a pillanatot. A nyaklánc fémje finoman csillan meg a gyertyafényben. A medálon egyetlen szó: Lilácska.

Felnevet.

– Ez most pont nem igaz… legalábbis nem a hajamra – mondja, és játékosan megpöcköli a neonzöld tincsét.

– Karácsony van – teszi hozzá. – Ünnepi különkiadás.

– A név nem a hajadra utal. Hanem rád – felelem.

– És a fenekemre – vágja rá azonnal, aztán halkan hozzáteszi: – Meg… talán ma máshova is.

Kérdőn nézek rá. Nem sürgetem, csak várok.

– Tudod… szeretnék egy emléket a mai napról a testemen – mondja halkan. – De a fenekemet most kímélném. Még mindig érzékeny.

Én továbbra is csendben hallgatok. Hagyom, hogy kimondja.

– Olvastam, hogy nem csak a fenekükön szokták büntetni a lányokat… – folytatja. – A mellek, a combok, és… ott odalent is.

Az utolsó szónál elpirul. Az arca kipirosodik, a tekintete egy pillanatra elfordul, mintha maga is megrettenne attól, amit kimondott. Nem a szavaktól, hanem attól, hogy kimondta őket. Nem hibáztatnám, ha visszaszívná. Ha azt mondaná, hogy csak viccelt, vagy hogy nem gondolta komolyan. De nem teszi. Csak néz rám. Várakozva.

– Hogyan szeretnéd? – kérdezem, miközben közelebb lépek hozzá. Most nem utasítom, teret adok a vágyainak.

Megfogja a pulóver alját, és lehúzza magáról. Alatta nincs semmi, csak a nyaklánc medálja csillog a mellei között.

– Állva szeretném – mondja halkan. – Hogy lássam a szemeidet közben.

– Tedd tarkóra a kezeidet – mondom. – Az jobban kiemeli a melleidet.

Engedelmesen felemeli a karjait, a kezei a tarkójára simulnak. A mozdulat megnyújtja a testét, a mellkasa enyhén megfeszül, a mellei előre emelkednek. A medál finoman megmozdul köztük. A testtartása egyszerre nyitott és sebezhető.

Végigsimítom a puha, meleg bőrt a mellein. A bal tenyerem alácsúsztatom az egyiknek. Megemelem kissé, érzem a súlyát. A másik kezemmel rácsapok – nem durván, inkább határozottan, mint egy taps.

Finoman megremeg. A szeme még mindig az enyémbe kapaszkodik. A bőrén a tenyerem halvány rózsaszín másolata rajzolódik ki.

A másik melle alá nyúlok. Az ujjaim közé simul ez is, mint az előző. Ugyanaz a mozdulat, ugyanaz a ritmus. Bal. Jobb. Bal. Jobb. Minden csapás után egy apró rezdülés, egy finom remegés fut végig rajta. A bőre rózsásan reagál, a nyomok szimmetrikusan rajzolódnak ki, mint egy titkos minta, amit csak mi ketten értünk.

A hatodik csapás után megállok egy pillanatra. Változtatok. Oldalról csapok rá – nagy ívben, széles mozdulattal, de visszafogottan. A mellei jobbra-balra lengedeznek tőle, mint egy ingaóra ingája. Szédítő a látvány. És szédítő a tudat, hogy hagyja ezt megtörténni.

– Találok itt valami vékony szíjat? – kérdezem.

Megdermed, de végül nem zárkózik el. Csak bólint, és elindul. A komód fiókjában kutat, majd egy vékony, lapos bőrövvel tér vissza. Nem tudom, mire használta eddig. Most új szerepet kap.

Elveszem tőle. A melléhez lépek. A bimbóját két ujjam közé fogom, finoman, de határozottan. Megemelem vele a mellét, épp csak annyira, hogy az alsó részét elérhetővé tegyem.

– Az alja még nem kapott – mondom halkan.

A szíj utolsó húsz centis szakaszát használom. Egyetlen, pontos mozdulattal csapok a melle aljára. A hangja éles, de nem ijesztő. A bőr megfeszül, a mell megremeg, és egy vékony, piros csík rajzolódik ki az alján.

A másik melle is kap egy ugyanilyet. A mozdulat ugyanaz, a nyoma is.

Megállok. A szíjat leengedem, a kezem ellazul. Nézem a rózsásan kipirult melleket. Köztük a csillogó medált, a történetünk néma tanúját.

– Ennyi elég is – mondom halkan. – Csak ki akartam próbálni, hogyan viseled.

Mosolyog.

– Vetkőzz le teljesen – mondom.

Bólint, és lehúzza a nadrágját. Alatta egy piros bugyi villan elő – vékony, puha anyag, az elején apró minták: mikulásszán, két rénszarvas, egy stilizált karácsonyfa.

Megfordul, hogy a hátulját is lássam. A hátsó részén egy hímzett felirat tűnik fel: Merry Christmas, körülötte fenyőágak rajzolódnak ki, mintha egy apró koszorú ölelné körbe a szavakat.

– Karácsony különkiadás – mondja halkan, egy félmosollyal. – Mint a hajam is.

– Illik hozzád – felelem. – De most már ideje levenni.

A hüvelykujjait a szegély alá csúsztatja, és lassan lehúzza. A bugyi lecsúszik a combján, majd a bokájánál megáll. Kilép belőle, és félreteszi.

Most már teljesen meztelen.

Eddig mindig volt egy kis fazonra nyírt pamacs rajta, de ma tükörsimára borotválta magát. Egy újabb apró gesztus Lilácska nyelvén.

– Ez is a különkiadás része? – kérdezem, miközben végignézek rajta.

– Teljes csomag – feleli halkan. – Minden részletre figyeltem.

– Látom – mondom. – És értékelem.

– Gyere a tükör elé – mondom. – Nagy terpesz! Kezek a popsira!

Engedelmesen széttárja a lábait, a kezei hátra simulnak a fenekére. A csípőjét kérés nélkül is előre tolja.

Lassan mögé lépek. A bal karomat köré fonom a mellei alatt, nem szorosan, de határozottan. Tekintetünk összetalálkozik a tükörben. Nincs már szükségünk szavakra. Lilácska mosolyogva csukja le a szemeit, én pedig felemelem a kezemet.

Nem ütök nagyot, nem akarom kirántani az érzései közül. Csak akkorát, hogy kicsit kipirosodjon. Az ütések után rajta felejtem a kezemet nyugtatólag. Forró tenyér a forró bőrön. Fel sem nyitja a szemeit közben. Nyolc ütés után megállok, és a fülébe súgom:

– Szeretnék még valamit megtenni veled.

Nem kérdez vissza. Csak bólint.

– Feküdj le háttal a szőnyegre – mondom. – Tedd szét a lábad, és emeld meg a térded, hogy a talpaid a szőnyegen legyenek. És markold meg a bokáidat.

Lassú mozdulatokkal letérdel, majd lefekszik, a hátával a puha szőnyegbe simulva. A lábait széttárja, a térdeit megemeli, a talpai a szőnyegen pihennek.

Egy lovaglópálcát hozva állok föléje. Két lábam a teste két oldalán.

Végigsimítok néhányszor a pálcával a combjain, a térdeitől befelé haladva, majd a punciján kezdem előre-hátra húzogatni. Az arca a hátam mögött van, de a hangokból hallom, hogy tetszik neki amit csinálok.

Megemelem a pálcát, és hagyom, hogy a lábai közé essen. Semmi ütés, csak a saját súlya. Megismétlem még néhányszor. Mély lélegzetet hallok a hátam mögül. Ekkor lecsapok. Nem erős az ütés, de a célpont nagyon érzékeny. A hátam mögött kicsúszik egy „au”, és az ujjai is rászorulnak a bokáira. Még néhányszor hagyom odaesni a pálcát, majd egy előzővel megegyező csapással zárom le a játékot.

Kezet nyújtok neki. Elfogadja, és felsegítem. Amint talpra áll, magamhoz húzom, és megölelem. Nem szorosan, csak úgy, hogy érezze: itt vagyok, és büszke vagyok rá.

A feje a vállamra simul, a légzése lassan visszatalál a nyugalomhoz. Elmosolyodom, és a füléhez hajolok:

– Köszöntelek a Megpálcázott Puncijú Lányok Társaságában.

Felnevet.

– Nem lehet nagy a taglétszám – mondja.

– Exkluzív klub – felelem. – És úgy tudom, elég szigorú a belépési rituálé.

– Van egyébként valami titkos kitűző is, hogy felismerjük egymást a többiekkel?

Elmosolyodom, és megvonom a vállam.

– Nem tudom. Nem vagyok tag.

Lilácska először meglepődik, aztán hosszan nevetni kezd.

Felveszem a kabátomat, ő pedig elkísér az ajtóig. Mielőtt kilépnék, még egyszer visszanézek rá. Ott áll, meztelenül, kissé kócosan, de ragyogva.

– Majd kereslek – mondom.

– Tudom – feleli. – És várom.

Kilépek a hűvös levegőre. A Megpálcázott Puncijú Lányok Társaságának büszke tagja halkan becsukja mögöttem az ajtót.

(folyt.köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

8.) Kullancslogika

9.) A napló

10.) Bugyilopás