Az úrnőmnél...

Ó, Rabszolgám…

Nem tudom pontosan, mikor kezdődött az igazi zuhanás. Talán azon az estén, amikor először hívott fel, és a hangja olyan nyugodt, olyan parancsoló volt, hogy a térdem magától megremegett a konyha közepén. „Ma este 22:00. Az én lakásom. Csupaszon, térden, ajtó előtt vársz.” Nem kérdezte. Tudta, hogy ott leszek.

És ott voltam. Hideg márványpadlón, meztelenül, a folyosó lámpája sárgán világított a hátamon. Hallottam, ahogy a lift megáll, léptek közelednek, kulcs fordul a zárban. Az ajtó kinyílt, de nem szólt hozzám. Csak belépett, átlépett rajtam, mintha egy lábtörlő lennék. Becsukta az ajtót. Kulcsfordítás. Aztán csend.

„Nézz fel.”

Felnéztem. Fekete csipkebugyi, magas sarkú, szeme sminkelve, ajka vérvörös. Egy pillanatra azt hittem, megcsókol. Ehelyett leguggolt, az arcom elé tartotta a mutatóujját, és lassan, nagyon lassan a számba dugta.

„Szopd tisztára. Mint egy jó kislány.”

Szoptam. Éreztem a sós ízt, a parfümjét, a hatalmát. Amikor elégedett volt, kihúzta, és egy határozott mozdulattal az arcomba köpött. Vastag, meleg nyál csorgott le az államon.

„Nyeld le a többit is. Mindent.”

Lenyeltem. Remegtem. A farkam már fájt, olyan keményen állt.

Bevezetett a nappaliba. Egy szék várt, fekete bőrrel borítva. Leültetett, hátrakötözte a kezeimet a támlához. Bekötötte a szememet selyemmel. Csak az illata maradt, a magassarkú kopogása, és a saját szívdobogásom.

Először egy tollal kezdte. Lassan végighúzta a nyakamon, a mellkasomon, a hasamon, aztán a combjaim belső oldalán. Körözött a makk körül anélkül, hogy igazán hozzáért volna. Éreztem, ahogy lüktetek a levegőben.

Aztán jött az első pofon. Éles, gyors, balról. Aztán jobbról. Megint. Megint. A fejem jobbra-balra billent, a bőröm égett.

„Nyisd ki a szád.”

Kinyitottam. Gyűjtötte a nyálát – hallottam, ahogy szándékosan csinálja, lassan, sokat. Aztán egyenesen a torkomba köpött. Mélyen. Hosszan.

„Nyeld le. És köszönd meg.”

„Köszönöm, Úrnőm…”

Újabb pofon. „Hangosabban.”

„KÖSZÖNÖM, ÚRNŐM!”

Elmosolyodott. Éreztem a mosolyát a bőrömön.

Megragadta a farkamat a tövénél. Erősen. Lehúzta a bőrt tövig, és ott tartotta. Apró, kegyetlen rángatásokkal tovább húzta, amíg a testem ívbe nem feszült.

„Fáj, ugye? Mondd ki.”

„Fáj, Úrnőm…”

„Jól van. Azt akarom, hogy fájjon. Azt akarom, hogy emlékezz, kié vagy.”

Tovább húzta. Könyörögtem. Sírtam. De nem engedett.

Aztán felállított. Megragadta a farkamat, mint egy pórázt, és sétáltatni kezdett a lakásban. Lassan. Minden lépésnél meghúzta, hogy érezzem a fájdalmat. Körbevezetett a nappalin, a konyhán, a folyosón. Ha lelassultam, rántott egyet. Ha nyögtem, megállt, és még erősebben szorított.

„Te egy állat vagy ma este. Az én állatom.”

Visszavitt a székhez. Ezúttal nem ültetett le. Lefektetett a földre, hanyatt. Szétfeszítette a lábaimat a térdeivel. Elővette a szondát – vékony, hideg, rozsdamentes acél.

„Lazíts, rabszolga. Ez most mélyre megy.”

A hegyét a nyílásomhoz érintette. Hideg. Kemény. Lassan nyomta be. Milliméterről milliméterre. Égetett. Feszített. A testem görcsölt. Sírtam. De a farkam még mindig állt.

Mélyebbre tolta. Forgatta. Kihúzta. Újra belenyomta. Ritmusosan. Mintha dugna vele.

Közben a másik kezével a heréimet szorította. Néha finoman, néha erősen. A fájdalom hullámokban jött.

„Sikíts csak. Hadd halljam.”

Sikítottam.

Amikor már nem bírtam, kihúzta. Hagylak lihegni. Aztán leguggolt fölém. A puncija az arcom fölött.

„Most jutalom jár. De csak egy kicsi.”

Leült az arcomra. Nedves, forró, még mindig tág a délutániaktól. Nyaltam. Mélyen. Alázatosan. Éreztem az ízét, a maradékot, a hatalmát. Ő közben a farkamat húzogatta – lassan, kegyetlenül, a bőröm tövig lehúzva.

Amikor már közel voltam, hirtelen elengedett.

„Nem ma este. Ma este nem élvezel el. Csak szenvedsz.”

Újra a szonda. Mélyebbre. Vastagabbat vett elő. Lassan, nagyon lassan tolta be. A testem reszketett. A könnyeim csorogtak. De a farkam lüktetett.

Amikor már teljesen megtörtem, kihúzta. Feloldozott. Magához húzott. Simogatott. Suttogott.

„Jó fiú voltál. Nagyon jó fiú.”

Forró zuhany. Krém a sebeimre. Ölelés.

De tudtam, hogy ez nem a vége. Csak egy éjszaka volt a sok közül.

Másnap reggel, amikor felébredtem, még mindig fájt minden. De a telefonomon már ott várt az üzenet:

„Este 8. Ugyanaz a hely. Készülj. Ma még mélyebbre megyünk.”

És én… én mosolyogtam. Mert már tudtam: vissza fogok menni. Mert ott, a padlón térdelve, a fájdalomban fuldokolva, először éreztem igazán, hogy élek.

És azóta is megyek. Minden este. Mert az Úrnőm így akarja. És én… én már csak az övé vagyok.