A telefon késő este csörrent meg. Nem szokott hívni. Üzeneteket küld mindig. De most hívott.
– Szia… ne haragudj, nagy baj van. Árokba csúsztam a kocsival. Nem sérültem meg, csak… nem tudok kijönni. Nem tudtam, kit hívjak.
Azonnal indultam. Ott találtam az út szélén, a kocsi mellett. Kabátban volt ugyan, de látszott rajta, hogy átfázott. Mellette a kis piros autó: az orrán egy plüss szarvasorr, a tükrökön agancsok – karácsonyi díszlet egy árokba csúszva. Nyári gumi…
– Szállj be – mondtam, – út közben már hívtam a szerelőmet; bevontatja, átnézi.
A hazafelé vezető úton csendben ült mellettem. A keze az ölében, a tekintete az ablakon túli sötétbe mélyedt. Pár perc után megszólalt:
– Ezért most nagyon ki fogok kapni, ugye?
– Most örüljünk, hogy egyáltalán élsz még. Hazaviszlek, veszel egy forró zuhanyt, és kialszod magad.
Nem szólt többet. Csak bólintott, és a tekintete visszatért az ablakra.
Otthon lesegítettem a kabátját, lerúgta az átázott cipőit, és szó nélkül bement a fürdőbe. Pár pillanat múlva már hallottam is a víz csobogását. A cipőjét a radiátor mellé tettem száradni, majd leültem a konyhában, és híreket böngésztem a telefonomon.
Csak akkor vettem észre, hogy elállt a víz, amikor már ott állt előttem. Laza ruhát vett fel: egy hosszú pólót, meleg nadrágot, egyszerű, szürke zoknit. A kezében egy gondosan becsomagolt, lapos dobozt tartott, masnival a tetején.
– Ezt karácsonyra szántam – mondta. – De azt szeretném, ha most bontanád ki.
A kezembe adta, én pedig meglepődtem a súlyán. Kibontottam a csomagolást, és egy paddle volt benne. Gyönyörű színű fából készült, fényesre lakkozva. Az amerikai iskolák réme – komoly darab.
Kíváncsian figyelte, ahogy kicsomagolom, kezembe veszem, méregetem a súlyát.
– Köszönöm – mondtam, – gyönyörű eszköz.
Néztük egymást, és láttam, hogy valamit még szeretne mondani. Végül kiengedte magából a kérdést:
– Kipróbálod?
Láttam rajta, hogy komolyan gondolja.
– Hogyan szeretnéd? – kérdeztem.
Nem habozott a válasszal, úgy tűnt, már előre eltervezte.
– Úgy, hogy közben én legyek a szoba dísze. A közepén. Az asztalon, négykézláb.
– Rendben – bólintottam.
Lassan odalépett a fotelhez, és egyenként levette a ruhadarabokat. Először a pólót, aztán a nadrágot, majd a zoknikat. Minden mozdulata nyugodt volt, magától értetődő – mintha nem is fenekeléshez készülődne, hanem csak a megszokott esti ritmusát követné. Úgy mozgott, mintha egyedül lenne; a jelenlétem nem zavarta meg, nem változtatott semmin. A ruhákat gondosan összehajtotta, és a fotel karfájára tette, ahogy mindig szokta. Végül
kibújt a bugyijából is, és a többi ruha tetejére terítette.
Feltérdelt az asztalra, négykézlábra ereszkedett. A dereka lesüllyedt, a háta ívbe hajlott, a feneke megfeszült. A lábait szétnyitotta, amennyire csak lehetett az asztalon. Pontosan az volt, amit ígért: a szoba dísze.
Elé álltam, felemeltem az állát, és egy puszit nyomtam a homlokára. Aztán mellé léptem, és hosszan simogattam a fenekét, a combjait. Végül a bal tenyeremet a derekára tettem – nem szorosan, csak határozottan. Ott akartam tartani. Végig. Hogy érezze, hogy ott vagyok. És hogy én is érezzem minden rezdülését.
A paddle-t finoman a fenekéhez érintettem. – Hat ütés – mondtam halkan.
Nem szólt semmit, csak bólintott. A mozdulat alig volt észrevehető, de elég volt.
Az első ütés még így is meglepte. A nehéz fa eszköz becsapódása lényegében előre lökte az egész testét. Ha nem kapaszkodik az asztal szélébe, talán még orra is eset volna.
A második már felkészültebben érte. A paddle tompán csattant, és a teste újra előre mozdult, de most sokkal kevésbé. Már tudta, mire számítson. A kezei mereven kitámasztottak, a vállai megfeszültek, a hátizmai tartottak. Hosszan, sípolva szívta be a levegőt a fogai között.
Amikor tenyerem alatt éreztem, hogy ismét ellazult, következett a harmadik ütés. Az ujjai erősen szorították az asztal peremét, a háta ívbe hajlott, a fejét felcsapta, és ismét egy sivító íííí, ahogy a levegő beáramlott a szájába.
A negyedik ütésnél ugyanígy megfeszült. Ezúttal nem jött sípolás. A levegő a szorosan zárt száján át préselődött ki, tompán, elfojtva: „ümmm… üümmm…” – mintha minden hangot bent akarna tartani, de a test nem engedelmeskedik.
Megálltam, a paddle a jobb kezemben, a bal kezem a derekán. Megvártam, amíg egyenletesen veszi a levegőt.
– Bírod még? – kérdeztem rá halkan.
Nem szólt, csak bólintott kettőt.
Finoman paskoltam rá párat, majd kiosztottam az ötödik ütést. Most már nem állt ellen, nem feszítette az izmait. Újra vitte előre a paddle lendülete, mint az első ütésnél. És most már a hangja is kiszakadt: áááá-h-áááá-h-ááá.
A hatodik ütés semmiben nem különbözött az előző öttől. Nem volt nagyobb, nem ment rossz helyre, de a tudat, hogy ez az utolsó, egészen mássá formálta. Végzetessé. A csattanás után a teste úgy lendült előre, mint egy rongybaba. Igyekezett még egyszer utoljára felvenni a pozíciót, de a feneke a sarkaira zuhant, az arcát a kezei közé temette, és az egész teste remegett a zokogástól.
Átöleltem és felkaptam. Leültem vele a fotelba, magamhoz húztam, és percekig csendben simogattam a hátát, amíg elcsitult. A fejét a mellkasomra hajtotta, a karjai körém fonódtak. Abban a pillanatban az egész világ nem volt számára több, mint az a fotel, amiben ültünk.
Kicsit megemelte a fejét.
– Jó lenne… szeretném… ha velem aludnál.
Nyilvánvaló volt, hogy nem csupán az alvásra gondolt. El sem tudtam képzelni, hogyan gondolta mindezt azzal a fenékkel, ami minden mozdulatra sajoghatott.
– Maradok, ha szeretnéd,– feleltem. – De nem az ágyadban.
Nem válaszolt. Csak visszahajtotta a fejét a mellkasomra. Elfogadta.
– Azt hiszem, ideje aludnod egy jót. Hosszú és nehéz napod volt. – törtem meg a csendet.
A karomban vittem át a hálószobába, és óvatosan fektettem az ágyába. Betakartam, a haját kisimítottam a homlokából, és adtam egy jó éjt puszit. Nem szólt egy szót sem. Becsukta a szemeit, az arca és a teste ellazult. Soha nem láttam még ilyen békésnek.
Kimentem, és lefeküdtem a kanapéra. Nem bújtam mellé, de nem hagytam magára.
Reggel csendben ébredt. Már felöltözve jött ki a hálóból, a mozdulatai lassúak voltak, de nyugodtak. Kávét főztem, ő leült az asztalhoz. Nem beszéltünk sokat.
Amikor indulni készültünk, odaléptem hozzá.
– Megnézhetem? – kérdeztem.
Egy pillanatra megállt. Aztán lehúzta a nadrágját, csak annyira, hogy lássam. Az apró bugyija semmit nem takart ki a nyomokból. Mindkét oldalon egy-egy tenyérnyi méretű sötétlila folt.
Nem szóltam, csak néztem. Ő visszahúzta a ruhát, felvette a cipőjét, és az ajtóban megállt.
– Köszönöm – mondta.
– Én is – feleltem.
(folyt.köv.)
A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:
7.) Különkiadás
8.) Kullancslogika
9.) A napló
Hozzászólások (0)