Új év kúszik be a csendbe,
térdeimen idő pora.
Szavakból építek oltárt,
s rajta várok – használva.
Én vagyok a versben a csend,
a hajnal előtti igen,
ki tudja: az Úrnő mosolya
néha fájdalomból terem.
Parancsod édesebb, mint bor,
súlya alatt egyenes a hát,
kín, mit adsz, nem seb, hanem jel:
hogy látsz, hogy számítok rád.
Ha fáj, az azért fáj jól,
mert értelmet ad a helyemnek,
mert örömöd bennem rezdül,
s én epekedve viselem.
Új év, új számvetés:
nem kérek mást, csak teret,
hol subként, költőként létezem,
s szolgál a lélegzet.
Használj – mint tollat a kéz,
mit megmárt fájdalom tintába,
s minden kín, mit rám mértél,
öröm lesz Úrnőm arcában.
Hozzászólások (0)