2. rész, Olivér - Vágy nélkül, a vágy közepén

Ez az írás egy 4 évvel ezelőtti lassan épitkező történetem folytatása.

----------------

Nyakunkon a tavasz, dagad a fasz. Legalábbis a sors kegyeltjeinél, gondolta Olivér.

Úgy érezte hamarosan el fog jutni arra a pontra, hogy már nem érdekli kié, de kell egy kemény fasz a kezébe. Már nem is emlékszik milyen érzés volt egykoron. Szüksége volt rá. Minden erejével rá akart markolni, hogy megint érezze azt a lüktető férfi erőt, ami hiányzott belőle.

Serdülőkorában volt meg ez az érzet utoljára. Régen volt már. Vajon mit romolhatott ennyire el?

Doro elvesztése és a dalia halála óta eléggé elszontyolodott. Szomorú volt, mert hazudott a lánynak. Valójában nem is volt apró a farka. Emellett bűntudata is volt annak a csodálatos, nála sokkal nagyszerűbb férfinek a halála miatt. Minden porcikája vágyott arra, hogy elmondhassa a lánynak az igazat, a teljes igazságot. Nem picuri, csak hasznavehetetlen. Tudta, hogy képtelen lenne normálisan megbaszni. Nem tudta megfejteni viselkedésének valódi forrását, de addig eljutott, hogy kudarc élvezőnek tartsa magát.

Olivért elöntötték az érzelmei. Lehet Doro csak egy kis ribanc volt, aki valójában meg sem érdemelte őt. Igen, ez lesz a válasz mindenre. Kurva, mert így reagált az őszinteségére. Megértést és együttérzést várt a lánytól. Babusgató simítást az arcon, érzéki, forró suttogást a füllbe. “Nekem így is kellesz!”

Olivér beleborzongott a gondolatba. Annyira vágyott valami hasonló érzésre. Lehet fizetnie kellene ezért valakinek. Szégyenérzet fogta el a gondolat kapcsán. Fizetnie kell azért, hogy valaki éreztesse vele, hogy számít valamit az életben.

Pedig már kezdte magabiztosnak érezni magát. A sok önismereti program hatására érezte, hogy komoly áttöréseket ért el, amit mások is észrevettek rajta. Legalábbis eddig azt hitte. Mindenesetre végre szégyenérzet nélkül tudott beszélni az időjárásról.

Kicsordult a könnye, mikor visszagondolt rá mennyi bátorság is kellett ahhoz, hogy átadhassa magát az érzelmeinek és érzékien tudjon megnyilvánulni mások előtt. 

Olivér gondolat cunamiját végül megtörte az est zaja. Fekete maci naci, koszos szürke cipő, ami egyszer még tán fehér is volt. Gondterhelt arcát, ápolatlan haját kapucnival fedte el. Senkivel nem akart szembenézni.

Kihallgatásról tartott éppen hazafele, remélte ez volt az utolsó alkalom. Már nagyon kimerült az emlékek felidézésétől. 

Egyenletesen, mély levegővételekkel szedte a lábát. Kettesével vette a járólapokat. Nem léphetett rá a dilatációs vonalakra. Kicsit kényszeres volt, valamivel el kellett terelnie a figyelmét. Befordult a következő sarkon. Az utca üressége és csendessége teljesen arcul vágta. Kénytelen volt megállni egy pillanatra. 

Megállt az esze. Ezek az erős környezetváltozások olyan megnyugtatóan tudnak hatni. Mintha ez a csend köréd tekeredne és felmelegítené tested minden porcikáját, mint egy selymes, puha kabát, egy takaró, vagy a tábortűz melege. Jelenléte akár a forró szauna, egy kád fürdő, amelyben most egyedül elmerülsz. Mélyre merülsz, hallod a feletted összezáró hullámok csapásait. Az idő először csak lelassul, majd a végtelenbe nyúlik. Te megnyílsz, érzed a belső békét, a csábítást, hogy tudj csatlakozni új dolgokhoz az életben.

Olivért egy elhaladó autó zaja visszarántja a fájdalmas valóságba. Elég volt a merengésből. Lelki szemeivel látja maga mellett Doro-t, ki gyermeki kíváncsisággal kérdi tőle:

“Jól vagy Bébi? Nem láttalak még ilyennek.”

Kész, vége van. Olivérből orkánszerűen tört elő az időtlen idők óta tartogatott feszültség. Pánikszerűen vette a levegőt. Ezt már nem volt képes lekövetni. Neki ez már túl intenzív. A feszültség kicsúcsosodott és mindent elsöprő erejéből ordított, amíg csak bírt. Kibillent egyensúlyából, majd a földre zuhant.

Szinte azonnal erős kezek markolták meg.

“Jól vagy bástya?”.

Egy olyan embert látott föléje hajolni, kitől nem várhatta volna el soha, hogy ilyen aggódó szemekkel tud szemlélni. Ez a csontig hatoló őszinte gondoskodás a hegyi levegő frissességével mossa át tüdejét, akárcsak valami lágy, kék, bizsergető energia, mely a benned lévő bölcsességről árulkodik. Arról a csodáról, ami biztonsággal és vigasztalással tölt el. Megtapasztalod egy pillanatra a vágynélküliség édes ízét, hiszen a vágy kellős közepében leledzel. Nincs tovább. Ez egy valódi érzelmi kitárulkozás. Előtűnik belső énünk legrejtettebb része. Ez a felismerés Olivér számára a határtalan örömöt jelentette. Az elemi életenergia, mi felpezsdítette testét ellenmondást nem tűrően seperte ki a felhalmozott feszültség, frusztráció utolsó maradékát. Szeme könnybe lábadt, zokogásban tört ki. A férfi magához ölelte. Ez akár egy mesébe illő románc kezdete is lehetett volna. Nem így lett.

Fogmosás nélkül, ruhában zuhant az ágyba. Nincs kinek tetszelegni. Jó lesz büdösen is. Megmentőjén tűnődött. Hazáig kísérte, ácsorgott a küszöb előtt. Oli nem tudott mit kezdeni a helyzettel és zavarában rábaszta az ajtót. Nem volt egy finom úri ember, de megbocsátott önmagának. Biztosan arra várt, hogy behívja magához.

Fiatal korában járt illemtanra és oklevelet is szerzett. Körültekintő volt és ékesszóló, mégis a viselkedéskultúra nem volt az erőssége. Lehet elő kellene keresnie azt az oklevelet és visszavinni az iskolának. Nem érdemelte meg.

“Sajnálom.” - sóhajtott. Lehelete a sörtől bűzlött. Az igénytelen emberek sört isznak, mondta mindig. Pénze viszont nem volt egy jó whiskeyre. Álomba szenderült.  

Tudata simogató, de egyben fenyegető örvénylést észlelt maga körül. Suttogni próbált neki valamit. Tudta mi folyik itt, megint megkörnyékezte valami a túlvilágról. Ilyenkor mindig kimenekül az álomból és kipattan az ágyból. Most átadta magát neki. Neki már úgyis mindegy. 

folyt.köv. Doro Úrnővel(?)