Bugyik, bajok, barackmagok 5. – Ígéretek és következmények

Pontban hétkor ott voltam. Nem kellett csengetnem, az ajtó résnyire nyitva volt. Benyitottam. Ő már várt.

Egy hosszú pólóban volt, alatta látszott, hogy ma nincs rajta melltartó. A combjánál egy rövidnadrág pereme kandikált ki. Mezítláb volt. Nemrég fürödhetett. A rózsaillatú tusfürdője még érződött a levegőben.

– Szia – köszöntem rá.

– Szia – köszönt vissza halkan.

– Hogy vagy?

– Kicsit izgulok.

– Készen állsz arra, ami ma rád vár?

Egy pillanatig nem szólt. Aztán bólintott.

– Igen.

– Rendben – ültem le a kanapéra. – Ma két büntetés vár rád.

– Tudom – válaszolt halkan.

– Az első a múltkorra beígért alapos fenekelés. Azt most bepótoljuk.

– Sejtettem, hogy nem felejtetted el.

– A térdemre fekve fogod megkapni. Hajkefével. Nem számoljuk. Majd látom, amikor már elég.

Egy pillanatra lesütötte a szemét, aztán bólintott.

– A másodikat a törölköző miatt kapod.

– Mivel, hogyan?

– Majd elmondom, ha már ott járunk.

Csendben várt. Nem nézett rám, csak az előtte lévő padlóra. A kezével a nadrágja szárán piszkálta a varrást, mintha várná, hogy kimondjam.

– Gyere ide mellém, – mondtam halkan. – Vedd le kérlek a nadrágot. Ha van alatta bugyi, azt is. Aztán hasalj az ölembe.

A nadrág alatt nem volt semmi. Gondolom, tudta, hogy úgyis lekerülne. Lassú mozdulatokkal lépett ki belőle, és az ölembe hasalt. Felhajtottam a pólót és megsimogattam a fenekét.

– Hát akkor kezdjünk bele – mondtam.

Hosszan fenekeltem. Először csak kis ütésekkel, bejárva mindkét félgömböt. Majd egyre nagyobb és nagyobb csapásokkal folytattam, míg az egész feneke két élénkpiros gömbbé nem változott. Az összefüggő piros terület szélein kirajzolódtak a hajkefe ívei.

Figyeltem, hogyan viseli. Kezdetben még ernyedten feküdt az ölemben, de ahogy erősödtek a csapások, a könyökére emelkedett. Egyre gyakrabban hallottam halk nyögéseket egy-egy jól sikerült ütés után, de nem nyúlt hátra és nem panaszkodott. A végére már minden ütést egyre hosszabb nyögésekkel nyugtázott, a combjait egymáshoz szorította, a fenekét megfeszítette.

Letettem a hajkefét, és megtapogattam a fenekét. Forró volt, és duzzadt.

– Már nem sok van, – mondtam – de a vége rosszabb lesz.

Kicsit igazítottam a pozíción: a jobb lábammal átfogtam a combjait, a bal kezemmel erősen magamhoz szorítottam. Újra a kezembe vettem a hajkefét, és 20-30 erős ütést osztottam ki vele amilyen gyorsan csak tudtam.

Ez lerombolta az önkontrollját, a tenyereivel kinyomta magát, a gerince ívbe feszült, a csípőjét jobbra-balra csavarta, a combjait rángatta, a lábszárai csapkodtak.

Mikor elengedtem azonnal felugrott, és vörös arccal ordított rám:

– Baszódj meg, te idióta szadista barom!

Csendesen rámosolyogtam.

– Úgy látom, ez hatásos volt.

Néhány pillanatig még fújtatott, aztán elhallgatott. A szeme még dühösen villant, de már sikerült uralkodnia magán. A mellkasa lassan emelkedett, ahogy próbálta visszanyerni a légzését. Aztán lehajtotta a fejét.

– Ne haragudj – mondta halkan. – Nem akartam…

Nem szóltam, csak néztem.

– Menjek a sarokba? – kérdezte bátortalanul.

– Nem, előbb még megkapod a másik büntetést is. A törölközőért.

A szeme újra megvillant egy pillanatra. Tudta, mire utalok. A múltkori jelenetre. A meztelen, vizes testére, ahogy a törölközőt maga köré csavarta, pedig tudta, hogy nem szabad.

– Úgy foglak megbüntetni, ahogyan vétkeztél. Meztelenül és vizesen. Indulj a zuhany alá!

***

Elindult a fürdőszoba felé. Amikor be akarta húzni az ajtót maga mögött, ott álltam mögötte.

– Te? ...

– Igen.

– Jól van – mondta megadóan, majd beljebb lépett.

A keze lassan megindult a póló aljához. Nem kapkodott. Először csak az ujjait csúsztatta be alá, mintha még utoljára érezni akarná a biztonságát. Aztán egyetlen mozdulattal áthúzta a fején, és laza mozdulattal a szennyeskosárba dobta.

– Vigyázz a meleg vízzel, csípni fogja a fenekedet. Nagyon.

Megnyitotta a zuhanyt, és belépett. Az első érintésnél felszisszent. A meleg víz azonnal elérte a forrón izzó bőrét. Egy kis idő múlva megfordult, és rám mosolygott.

– Ennyi elég lesz, vagy maradjak még?

– Gyere, – nyújtottam oda neki egy törölközőt. – Ne vizezzük össze a szobát, töröld meg magad a popsidtól felfelé, és a lábaidat is!

Kilépett, felvett egy kisebb törölközőt, és belecsavarta a haját. A másik törölközővel alaposan végigtörölte a felsőtestét, majd megfordult, és a lábait kezdte törölni – nekem háttal, mélyen előrehajolva. Szinte az arcomba nyomva ezzel a nedvesen csillogó vörös fenekét.

– Ha végeztél, gyere utánam – mondtam, és elindultam a szobába, hogy a dohányzóasztal tetejére kikészítsem a lovaglópálcát.

***

Hallottam, ahogy kilép a fürdőből. A léptei lassúak voltak, de határozottak. Belépett a szobába és megállt. Tekintete az asztalon heverő pálcára szegeződött. Egy pillanatra megállt az idő. Rám nézett, nem kérdezett, de a szemében ott volt minden: Tényleg, ezzel?

Nem válaszoltam, csak egy apró biccentéssel jeleztem, hogy igen, tényleg.

– Gyere – mondtam halkan. – Támaszkodj az asztal szélére a tenyereddel. A lábaid széles terpeszbe. És told ki a fenekedet… amennyire csak tudod.

Lassan előrelépett, és végrehajtotta az utasítást. A kezei az asztal szélére simultak, a lábait szélesre nyitotta, a derekát lesüllyesztette, a feneke megfeszült. A pozíció tökéletes. Várt. Tudta, hogy most jön az, amit már nem lehet elkerülni.

Mellé léptem. A lovaglópálcát finoman a fenekéhez érintettem, mintha megmutatnám neki, hol fogja érezni.

– Eléggé meggyötörtem már a feneked – mondtam csendesen. – Most ezzel csak hat ütést fogsz kapni. Ne örülj még… ez is kemény lesz. Kezdhetem?

Halkan, alig hallhatóan válaszolta:

– Igen.

Az első ütést a bal oldalon, a comb és a fenék találkozására céloztam. A pálca vége nem lógott túl, vigyáztam rá, hogy ne találjon be a lábak közé. A csattanás után egy rövid, éles kiáltás tört ki belőle. Felemelkedett, és a tenyerét a megkínzott területhez kapta. Aztán szégyenkezve rám nézett, és lassan újra felvette a pozíciót.

Átléptem a másik oldalra, és kiosztottam az előbbi ütés párját. Megremegett, hosszan nyögött, és egyik tenyerével az asztal szélét ütögette.

A mutatóujjamat lassan végighúztam a két friss csíkon.

– Már csak négy – mondtam, és visszaléptem a bal oldalára.

A következő ütést hasonlóan viselte, de a negyediknél már nem sikerült. A kezeit az asztalon tartva guggolt le, amennyire a terpesz engedte. Másodpercekig így maradt, majd végül visszaemelte a fenekét. Láttam rajta, hogy elfogadta a sorsát, ezért most nem a legkeményebb ütésekkel zártam. Két gyors, közepes erejű csapás következett – pontosan, egymás után, a már érzékeny területekre. A teste megremegett, de nem mozdult. Tudta, hogy vége.

Ott maradt, mozdulatlanul. A kezei az asztalon, a lábai még mindig terpeszben, a feneke kipucsítva, vörösen, nedvesen. Nem kellett mondanom semmit. Tudta, hogy csak a parancsomra mozdulhat.

– Ma nem lesz sarokban állás – mondtam halkan. – Hasalj a kanapéra. Az arcod nyomd a párnába, és ne lessél. Ha meglátom, hogy felpillantasz, tizenkettőt fogsz kapni a pálcával.

Szó nélkül teljesítette a parancsomat, én pedig átsétáltam a konyhába, hogy keressek valami hideget. Szerencsére találtam jégkockákat a hűtőben. Néhány darabot egy pohárba tettem, majd visszatértem, és leültem mellé.

Kivettem egy jégkockát, és finoman a bőréhez érintettem. Azonnal összerezzent az érintésre. A jég gyorsan olvadni kezdett az izzó bőrén, én pedig mindenféle alakzatokat rajzoltam vele a fenekére.

– Ez nagyon jó – mondta halkan – kedves vagy!

– Meglep, hogy ezt mondod – mosolyodtam el. – De örülök neki. És annak is, hogy rám bíztad magad.

Egy újabb jégkockát húztam végig a legsötétebb csíkon.

– Büszke vagyok rád – folytattam. – Bármikor feladhattad volna, de te kitartottál.

Nem válaszolt, de nem is kellettek most a szavak. Felálltam, és a vállára tettem a kezem.

– Most pihenj még itt egy kicsit – mondtam halkan. – Hozok rád egy plédet. És összeütök egy rántottát, vagy valamit, amíg pihensz.

***

Miközben a rántottát készítettem, csendben figyeltem a kanapén fekvő alakját. A légzése lassú volt és egyenletes. Elaludt, én pedig nem akartam felébreszteni.

A lakásban csak egy kulcs volt. Bezárni nem tudtam, és nyitott ajtóval ott hagyni nem akartam. Egyébként sem szerettem volna búcsú nélkül lelépni. Maradnom kellett. Az ágya üres volt, de ez meg sem fordult a fejemben.

Körbenéztem. A fotel kényelmetlen lett volna, a padló túl hideg. Végül a kanapé melletti szőnyegre esett a választásom. Hallgattam a nyugodt légzését – erre aludtam el.

Hajnalban, amikor az első fények beszűrődtek az ablakon, felkeltem. Csendben átsétáltam a konyhába, és lefőztem egy adag kávét. Nem erőset, csak illatosat. Olyat, amire jó felébredni.

A kávé illata lassan betöltötte a lakást. A kanapén fekvő alak megmozdult, a pléd lecsúszott róla, ahogy lassan felült. A haja kócos volt, a szeme még álmos, de a tekintete tiszta. Úgy ahogy volt, még mindig meztelenül, átsétált a konyhába, és megállt az ajtóban.

Egy pillanatig csak nézett rám, mintha nem hinne a szemének.

– Te még itt vagy? – kérdezte halkan, rekedten.

– Igen – feleltem. – Nem tudtam bezárni. Csak egy kulcs van, és nem akartalak felébreszteni. Szóval… maradtam.

A meglepetés lassan oldódott az arcán, helyét valami más vette át – egy halk, csendes öröm.

– Köszönöm – mondta. – Ez… sokat jelent.

– A rántottát lekésted – folytattam. – Kihűlt, és kidobtam. És elfogyott az összes tojás.

– Akkor majd én csinálok valamit – mondta. – Van pár ötletem. Maradsz?

– Szívesen maradnék – mondtam –, de most már indulnom kell.

Felvettem a kabátomat, és az ajtóhoz léptem. Még egyszer visszanéztem rá – ott állt a mezítelenül a konyhában, a kávéillatban, a reggel csendjében, biztonságban.

– Vigyázz magadra – mondtam, majd egy félmosollyal hozzátettem: – És legközelebb ne kelljen ennyire elfenekelni.

– Majd igyekszem! – mosolygott vissza.

(folyt.köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

6.) Korán jött ajándék

7.) Különkiadás

8.) Kullancslogika