Bugyik, bajok, barackmagok 3. – Minden kezdet nehéz

Lassan kezdtem, sietség nélkül. Figyeltem, hogyan reagál. Bal és jobb. Az első két ütés még csak legyintés volt, láthatóan meg se rezdült tőle. Talán el sem hitte, hogy csak ennyi. Ahogy fokozatosan növeltem az erőt, megérkeztek az első jelzések is: a hirtelen megakadó lélegzet, a megremegő vállak, a megfeszülő combok, az összeszorított farpofák. Ügyes volt, végig tartotta a pózt.

– És húsz – mondtam az utolsó után.

Szerencsére nem mozdult el. Talán már hallott róla, hogy nem szabad, vagy csak a hatása alatt maradt.

– Ilyenkor illik megköszönni. Persze csak ha nem szeretnél még néhányat.

– Köszönöm – motyogta gyorsan, szájában a pólóval.

– Add ide a pálcát, gondolom már elfáradt a karod. És a pólót is kiköpheted. Ügyes voltál. Most jön még egy kis sarokban állás. Tudod, egy kis meditáció. Menj oda szépen!

A nadrágja még mindig a combján volt, így nehezen mozgott.

– Gyere, fogd meg a karom, el ne essél… Így, itt jó is lesz. Kezeket a tartóra, és nem mozdulsz, amíg nem szólok!

Hátraléptem, leültem, és csak néztem. Néztem a frissen elvert, meztelen fenekét, a tarkóra tett kezei, a testtartását. Eltelt néhány perc, mielőtt megszólaltam.

– Ne mozdulj, csak válaszolj! Hogy érzed magad?

– Furcsán… mint akit épp most vertek el. De… jó, hogy végre megtörtént.

– Milyen volt?

– Láttam már filmeken, de nem hittem, hogy egyszer én leszek a főszereplő. Belülről sokkal lassabbnak tűnik.

– Ilyennek képzelted?

– Azt hittem, majd sírni fogok, ugrálni, kiabálni. De inkább csak… figyeltem, hogy tartsam a pálcát, meg hogy mikor jön a következő.

– Féltél az elején?

– Persze! Már akkor, amikor a pálcát a kezembe adtad. De nem akartam kiszállni.

– Fájt?

– Igen. Főleg a vége. Azokat már teljes erőből adtad?

– Nem, még nem. Emlékszel, még csak ismerkedünk. Egyébként ettől is szépen kipirultál.

– Érzem is… mintha lüktetne egy kicsit.

– Bekenjem mentolos kenőccsel?

– Hát… igen… azt hiszem, jól esne.

– Jól van. Gyere, hasalj ide a kanapéra.

A letolt nadrággal ügyetlenkedve odajött, és elém hasalt. A fenekén jól látszottak az utolsó, erősebb ütések nyomai. A bőre piros volt és forró. Kinyomtam egy kevés krémet a tenyerembe, és elkezdtem bedörzsölni. Finoman, óvatosan.

– Legyen újabb alkalom? – kérdeztem közben, szinte mellékesen.

– Hát… most, hogy épp a pirosra vert csupasz fenekemet masszírozod, elég nehéz nemet mondani.

– Ne vicceld el, komolyan kérdezem.

– Igen, szeretném.

– Jól van, akkor jövő héten folytatjuk.

– És mi van, ha nem is leszek rossz addig? Akkor miért fenekelnél el?

– Mondjuk kezdetnek a ma reggelért. Emlékszel, alapos fenekelést ígértem. Ez még nem az volt.

– Hopsz, akkor azt nem úszom meg… de mi lesz utána?

– Hidd el, találok valamit. Először is arra gondoltam, minden nap ellenőrizni foglak. Két-három alkalommal hívlak. Kamerával vedd fel, látni akarom, hogy nézel ki, hol vagy, mit csinálsz. És ha jót akarsz, azonnal vedd fel! Nem érdekel, hogy éppen mit csinálsz, kivel vagy. Ne félj, nem foglak beégetni.

Nem válaszolt. Egy ideig még csendben simogattam a fenekét, majd óvatosan rácsaptam kicsit lezárásként.

– Jól van, ennyit mára. Ügyes voltál. Most menj, szedd rendbe magad, cseréld le ezt az összenyálazott pólót.

– Miattad ilyen, te nyomtad a számba.

Elmosolyodtam.

– Gyere, állj fel!

Felállt, én pedig egy gyors mozdulattal átkaroltam a vállait. Nem erősen, nem hosszan, épp csak egy jelzésként, hogy ott vagyok. Aztán megfordultam, és elindultam az ajtó felé. Amikor a kilincsre tettem a kezem, még visszanéztem rá:

– Ne feledd el felvenni a telefont!

(folyt.köv.)

A „Bugyik, bajok, barackmagok” sorozatban rövidesen megjelenik:

4.) Képernyőn innen, feszengésen túl

5.) Ígéretek és következmények

6.) Korán jött ajándék