Vak bizalom 5. rész

(A történet fikció)

A póló hangja még a fülemben csengett, amikor éreztem, hogy a teste távolodik. A mellkasom összerándult: talán rosszul tettem. Talán nem ezt akarta.

A bizonytalanság csak addig tartott, amíg meg nem hallottam azt a hangot.

Fém csörrent.

A következő pillanatban mindkét mellbimbómon egyszerre zárt össze valami hideg, kemény fém. A levegő kiszakadt belőlem. Nem tudtam, a fájdalom vagy a kéj miatt — de azt igen, hogy mindkettő ott volt.

A férfi hangja mélyen, közel a fülemnél szólalt meg:

— Tetszik?

Tudtam, hogy mosoly nélkül is mosolyog.

És azt is, hogy szerinte ez még messze nem elég.

Egy pillanattal később már a nadrágomat tépte le — nem durván, csak úgy, mint aki nem kér, mert már minden mozdulatom az övé. A szövet a bokámig csúszott egyetlen határozott rántással.

Ahogy megállt, a csendjén éreztem a meglepetést.

Nem volt rajtam alsó.

A levegő megfeszült köztünk. Valami rövid, lopott gondolat futott át rajta — hogy erre nem számított. És hogy még kevésbé tud ellenállni annak, amit lát.

A mozdulat gyors volt, alig felfogható.

Egy pillanat — és a farkam eltűnt a szájában.

Meleg, nedves, mély döbbenet volt. Talán csak egy másodpercig tartott. Talán csak képzeltem. Talán csak akartam, hogy igaz legyen.

A következő biztos dolog, amit hallottam:

— Lépj ki a nadrágodból.

A hangja parancs volt. Engedelmeskedtem.

Ahogy kiléptem belőle, már mögém lépett — hangtalanul, olyan közel, hogy a teste árnyéka is körém simult.

Aztán egyetlen, váratlan, gyors mozdulattal:

térdre rogytam.

Mintha a lábaim nem bírtak volna tovább.

Vagy talán ő vette el tőlük az erőt.

A térdem még a padlón remegett, amikor a férfi előrenyomott. A tenyere a tarkómra került — nem durván, hanem megdönthetetlen kontrollal, amely mellett a testem automatikusan engedett. Az arcom lassan a padló felé kényszerült, a mellkasom a hideg felülethez simult.

A levegő bennem rekedt.

Nem vett el tőlem helyet — csak a mozgás szabadságát. És pontosan éreztem, hogy ez most nem tárgyalás, hanem döntés.

A következő pillanatban a csuklóimnál éreztem a kötelet.

Gyors mozdulatok, rutinos érintések.

Aztán a bokáimnál.

Majd a testem körül.

A kötelek szorosan, mégis biztosan fonódtak rám; minden húzás egy kijelölt határ, minden csomó egy kimondatlan utasítás.

Ez nem csupán összekötés volt — hanem kiválasztás. Rögzítés. Átadás.

Miután végzett, lassan felegyenesedett mögöttem. A kötélen keresztül is éreztem a jelenlétét. Megkerült. A padlóhoz közel voltam — annyira, hogy a lába előtt lélegeztem, a testem pedig egyetlen feszes ív lett a kötélben.

A hangja mély volt és megfellebbezhetetlen:

— Most vezekelsz.

Nem fenyegetés volt. Nem düh.

Hanem tény.

A lába lassan közelebb lépett. Hallottam a szövet halk súrlódását is. Nem kellett, hogy kimondja, mit vár — a testem tudta.

A fejem előrehajolt, és az ajkam először a lábfejéhez ért.

Meleg volt, szőrös, erős — igazi férfiláb.

Megalázó…

és pont ettől éreztem magam még kisebbnek, még engedelmesebbnek, még inkább az övének.

Felfelé csókoltam.

Mindig lentről indultam.

Centiről centire.

A kötél feszítette a mozdulataimat, és csak akkor tudtam feljebb haladni, amikor ő — valahol mögöttem — finoman meghúzta.

Ő mozgatta a testemet.

Ő engedte, hogy tovább jussak.

Ő döntötte el, meddig tart a hódolat.

A bal lábán először csak a térdéig engedett.

Aztán visszahúzott.

Ugyanígy végig kellett csókolnom a másik lábát is — lassan, könyörtelen tempóban.

Végül mindkét lábánál a combja belső részéig jutottam.

Mindig lentről indultam.

Centiről centire.

És minden apró haladás egy engedély volt tőle — nem tőlem.

Tovább nem mehettem.

Nem engedte.

Ott volt előttem az alsónadrágja. Az ágyéka olyan közel volt, hogy a hője már az arcomat érintette. Nem értem hozzá, de éreztem a lüktetését — azt, mennyire nagy, mennyire kemény, mennyi visszafogott erő vibrált benne.

A hangja halkan szólt:

— Ide már nem csókolsz.

Közelebb húzott — csak annyira, hogy az orrom az alsónadrágjához simuljon.

Az illata átjárta a levegőt: férfi, vágy és tiltás egyszerre.

Lassan beleszívtam.

A lüktetés a szöveten keresztül is érezhető volt.

A férfi ekkor újra megmozdult.

Nem érintett közvetlenül — még nem érdemeltem ki.

Csak a kötélen át mozdította a fejemet a szövet széléhez.

A hangja suttogás volt:

— A fogaddal. Lassan.

A fogaimmal beakadtam a szövetbe, és óvatosan húzni kezdtem lefelé.

Ő nem segített.

Nem gyorsított.

Csak hagyta, hogy dolgozzak érte.

Amikor a combjáig csúszott a szövet, és a férfiassága előbukkant, az a látvány — amit nem láthattam, mert a szemem még mindig be volt kötve — mégis ugyanazzal az erővel talált el, mintha látnám: a mérete, a súlya, az ereje mind igazolta az eddig érzett lüktetést.

A következő parancs mély volt, lassú és magabiztos:

— Most… kényeztetsz.

Hosszan.

Akarattal.

Úgy, hogy érezzem, mennyire vágytál erre.

És én engedelmeskedtem.

A szám lassan vette körbe.

Minden mozdulatomban ott volt a hódolat, a büntetés elfogadása, és az, hogy most első alkalommal kapok vissza valamit abból, amit eddig ő vett el.

A férfi mélyeket lélegzett. Élvezte.

De nem engedte el magát.

Nem ment el.

Ez az ő kezében volt — és tudtam, hogy így is marad.

(folyt. köv.)