Csere csak blokk ellenében...

Megállt a villamos, ő leszálláshoz készült. Kinyújtottam a kezem, megfogta, és ahogy a vén kocsis az úrinőt, lesegítettem a járműről. Elindultunk a pláza felé, az aluljáróban volt egy elhagyatott kis hely.

Megállított. "Ezt megbeszéltük, de mivel nem próbáltad még, nem tudhatod, hogy milyen, ezért most úgy tapasztalod meg, hogy nem fog látszani semmi." Rövidujjú, galléros ingben voltam, ő kérte, hogy ez legyen rajtam. A nyakamra rakott egy láncot, pici lakattal gyorsan lezárta, és a gallérom alá rejtette. Másfél gombnyira lelógott, a felsőt kigombolta, és mosolygott.

"Éppen eltakarja az inged. Lassan megyünk, akkor nem hallatszik majd semmi. Ha nem zsizsegsz, nem is fog kikandikálni."

Êrdekes érzés volt a hideg fém a bőrömön, a nagy nyári melegben. Besétáltunk a plázába, elindultunk egy bizonyos irányba. "Melyik az a bolt, ahol vetted?". Megmutattam, bementünk.

"Szeretnénk visszacserélni egy harisnyát, mert nem jó a vastagsága, nem bontottuk ki. Vedd elő a blokkot!".

Na, pont azt hagytam otthon a nagy készülődésben. Felszaladt a szemöldöke, majd kaptam egy csalódott szemvillanttást. Vettem neki újat, kifizettem.

"Elnézést!" - mondtam a pult mögött álló csinos hölgynek. Pókerarccal állt ott, de picit pirult a füle. Volt szerencsêm jóadag céges oktatáson részt venni, non-verbális, pragmatika, retorika, stb. Azonnal feltűnt, hogy a pókerarc nem természetes. Belül már kitörni készült valami minivulkán. Nem volt rajta korona, de uralkodott. Magán.

Szerintem miután kijöttünk a boltból, biztosan röhögtek egy jót, hogy "na, a házisárkány iderángatta a bénázó papucsférjet a boltba, az a puhapöcs pedig még a blokkot sem hozta el!"

Részben igaz volt. A blokk, meg a papucs. Kifelé menet megkaptam a sziszegôs lebaltázást, mert hát hiába jöttünk, de nagy gond nem volt. Ugyanis a pláza pont félúton van az ő lakása és az enyém között.

Elkezdett kicsit hangosabban csattogni a papucsa a járda és a csupasz talpa között ingázva. Lenéztem, majd fel, és egy pár, gonosz mosolyhoz tartozó szem meredt rám. "Hallod, ugye? Ha mérges vagyok, kancásabb lesz a járásom. Majd fent, nálad is!".

Oké, metró, majd busz. Felsegítem, lesegítem, már csak egy kalap meg a köpeny hiányzott, és kész is lett volna a modern kosztümös film.

Felértünk a lakásomra, minden tiszta volt. Előtte egy napig takarítottam, persze hogy az, még egy napig biztosan. Körbenézett, ellenőrizte még az ajtó tetején a port is, majd elindult a játék. Volt nálam mindenből egy, amit csak ő használhat. Pohár, evőeszköz, törölköző, benti szövetpapucs, ésatöbbi. Szóval mindent is lehetett.

Minden játékban kicsit nyersebb volt, mint szokott. Érthető. "Hova kapaszkodjak?" - morfondítozott félhangosan. Régi betonkocka, alacsony fa küszöb, parketta. "Megvan, ott a fájós küszöb! Az ajtófélfa lesz a kapaszkodóm". "A milyen micsoda van meg?" "Feküdj rá, megtudod. Lapockacsontod pont a küszöb mellett legyen pár centivel, akkor nem fáj majd annyira." Rendben.

Kiment az előszobába, és annyit mondott: "Milyen szép tiszta a lábtörlő, amit nekem raktál ki! Milyen jó, hogy nem koszoltam össze!". Ja, milyen jó...

A hangján hallani lehetett a gonosz mosolyt, amit behozott a szobaajtóig. A csattogó hang már ismerős volt. "Igen, kancás, jól hallod!". Na, szóval a kancásan csattogó lapossarkú nyári bőrpapucs az utcán, és a tisztán maradt lábtörlő, mint többismeretlenes egyenlet, olyan eredményt ad majd ki, ami a nyelvem felé konvergál.

Rámtérdelt, kicsomagolta, majd a nyakamra kötözte a nem megfelelő vastagságú harisnyát, és onnantól pórázként használta. Felállt a mellkasomra, azzal ki is számoltam a harmadik ismeretlent, hogy mitől "fájós" az a bizonyos küszöb.

"Nyelved?" Már ki is öltöttem. Aznap valahogy minden ételnek sercegősen fura íze volt, még a virslinek is, mint a rosszul kimosott salátában a homoknak. Nem moshattam fogat és nem használhattam szájvizet, amíg haza nem ért, és nem szólt, hogy "Most!".

Volt publikus játék, amit csak mi tudtunk, utcai titkos szerepjáték, otthoni szolgálat, taposás, és koszos cipőtalp nyalás is. Jól végződött a nap.

Feledékeny vagyok kicsit. Illetve szelektív a fókuszom. Koncentrálok, de csak addig, amíg az adott dolog kész nincs. Sajnos a lendülő kalapács nyele alól is kisétálok szó nélkül, ha a következő ütés előtt meglátom, hogy a szög már a helyén van. Nem érdekel, hogy hol esik le. A beton keményebb, lejjebb nem esik. Jóvanazúgy.

Beszélgetés közben is előfordult már, hogy elharaptam a mondatot és odébbálltam, mert nem volt értelme befejezni. Ez jó dolog, ha a szülői intelmeket vesszük alapul. "Ne a tükröt bámuld, előre megyünk!". "Soha ne nézz vissza, ott már csak a múlt van!". "Ha nem írnak, ne válaszolj!'. "Kanyarban is lehet gyorsítani, csak előtte tanulj meg lemászni a fáról!".

Szóval nem is annyira feledékenység ez, mint inkább cêlirányos közlekedés. Az egyik traktor szánt, a másik vet, a harmadik boronál. Mindegyik előre megy, mindegy, hogy mögötte mi történik. A szántott árkot már nem lehet odébbrakni.

Megvettem a harisnyát, de nem érdekelt, hogy hol a blokk, mert nem volt tervben a csere. Nem érdekelt az emberek nézése a buszon, mert azon a vonalon soha nem jártam, és nem is fogok. Arra ott a kocsi. Mindegy, hogy miért lett kancás a csattogás, mert azt sem lehet "visszafelejteni", hogy elfelejtettem a blokkot.

Később meglett a blokk. Aznap reggel vittem le a szemetet, és zsákot cseréltem a kukában. Ott volt a tiszta, új zsák alján, még össze sem gyűrtem. Mert ugye minek, úgysem fog kelleni. Amikor kikapartam a szemetesbe a hölgy által meghagyott köretet, ott kandikált ki az ételmaradék alól az üzlet ismert logoja. Nem szedtem ki. Van új harisnya, a rossz vastagságút pedig nálam hagyta. Onnantól az már csak póráz lehetne, de annak meg vékony. Kidobtam. Nem kell. Nem vette fel, ezért nem kellett megőriznem.

Jó, ha az ember ismeri a saját hibáit, és tud velük élni.