Erika és Ádám - 20. rész

Belemerült a jeges vízbe. Még csak március volt, senki épeszű emberfia nem fürdött ilyenkor a Balatomban. És lánya sem.

De ő persze igen. Élvezte a hátborzongató, jeges rémületet, az izmokat bénító, foglyul ejtő hideget és ahogy az szinte elvette az eszét és a lélegzetét. Élvezte a helyzet élességét. És arra gondolt, ha valamire jó lesz a jeges víz, akkor arra talán biztosan, hogy tompítsa fenekén az előző napi pálcaütések fájdalmait. Mert azóta alig tudott leülni.

Begyalogolt, ameddig csak kellett és beúszott a tükörsima víz felszínén. Minden porcikáját borzongatta a jeges víz, a hideg érzete hamar átcsapott fájdalomba, viszketésbe. Őrjítően lassan mozogtak az izmai.

- Ennek a fele se tréfa - gondolta.

- Még a végén nem tudok majd kiúszni.

Így hát a part felé vette az irányt, alig néhány, befelé tett tempó után. Jó sokáig kellett gyalogolnia is a partig. Vacogott, és ezen nem segített a szél sem, ami időközben erőre kapott.

Még alig pirkadó hajnal volt, amikor kicsusszant Ádám mellől az ágyból, a meleg takaró alól. És fejébe vette, hogy megnézi a napkeltét a Balatonon. Természetesen senki sem volt a parton. Végig kihalt volt.

Élvezte a csendet, a nyugalmat. Kigyönyörködte magàt a kelő nap első sugaraiban. Aztán felütötte magát a fejében egy gondolat. Mi lenne, ha…

Hogy mi lenne, ha megnézné a vizet. És beledugná, csak a kis lábujját. Az ilyen gondolatokból lesz mindig a baj. Vagy éppen egy tökéletes szeánsz.

Odament a lépcsőhöz, kilépett a cipőjéből. Hideg volt a fű, a sár, a beton… hideg volt a talpa alatt a lépcső gumiborítása is… aztán jéghideg, elképesztően, elképzelhetetlenül hideg volt a víz.

És ekkor persze felmerült benne a gondolat, hogy mi lenne, ha beleállna mindkét lábbal, csak bokáig. Vajon kibírná-e? Csak egyetlen lépcsővel kellett lejjebb mennie. Kilépett a másik cipőjéből is. Belemártotta a lábát, először csak a lábujjait. Fokozatosan szoktatta magát. Szinte égette bőrét, ahogy centinként elérte a jeges víz.

Aztán, amikor már két lábbal benne állt, elhatározta, hogy bemegy térdig. Aztán meg, hogy egy picit tovább. Kidobta a partra a melegítőfelsőjét és elkezdett begyalogolni. Aztán gondolt egyet és áthúzta fején a kis ruhát, aminek alig érte csak a szegélyét a víz és kidobta a partra azt is. Úgysem volt senki se közel, se távol, nem látja meg senki, maximum a sirályok.

Most, ahogy kifelé, a part felé vette az irányt, hálásan gondolt jó meleg, szinte térdig érő melegítőfelsőjére, és a kis ruhára, amibe majd beletörölközhet.

Szaporán emelgette lábait, hogy minél hamarabb kiérjen.

Ám ekkor megakadt a szeme valamin. Pontosabban, valakin. Egy zord alakon. Egy ismerős, zord alakon. Ádám állt a lejáratnál.

- Ajjaj… ebből még baj lesz - gondolta Erika.

De nem volt mit tenni, sietett kifelé a vízből továbbra is.

Ádám egy szót se szólt, amikor végül kimászott a lépcsőn, csak ráborította a saját kabátját és szorosan átölelte, magához húzta.

Csak ezután suttogta a fülébe:

- Te kis őrült… hát te meg mit csináltál?

De még mielőtt válaszolhatott volna, Ádám meg is ragadta és behúzta az öltözők takarásába.

- Maradj itt és azonnal dobd le magadról azt a vizes holmit.

Erika lehúzta a csuromvizes melltartót és bugyit. Égette bőrét a levegő, szinte tapintható volt a fájdalom, amit a fagyos víz okozott. Lila és vörös volt a bőre tőle. És nagyon érzékeny, a kabát is szinte fájt, ahogy újra magára húzta.

Ádám ekkor ért vissza.

Egy jó csokor, frissen vágott fűzfavesszőt tartott a kezében.

Majd az ámult, szinte még kábult lányt a vízparti padok egyikéhez vezette, ráült és őt a térdére fektette.

Felhajtotta a kabátot az egyik kezével.

- Na, majd ezzel felmelegítelek. Adok én neked szó nélkül kisurranást, meg hajnali fürdőzést úgy, hogy megemlegeted!

Erika élesen felkiáltott, amikor a vesszőkkel lecsapott. Nem volt komoly eszköz, máskor ennél jóval többet is bírt, de most egy lágy érintésre is izzó fájdalommal reagált volna a bőre. Hát még erre…

Olyan érzés volt, mintha lehúzták volna róla a bőrt és a meztelen húsát ütnék. Mintha hatalmas dorongokkal ütnék. Tényleg úgy sikoltozott, mint akit megnyúztak és kézzel-lábbal tiltakozott. Legalábbis az elején…

Aztán érezte, ahogy lassan felengedett a bőre és már nem fájt-viszketett annyira, mint az elején. A csípős kis fűzfavesszők meg végül is tetszettek neki. Ezt észrevette Ádám is.

Egyre nagyobbakat adott, néhányszor a tenyerével is a meztelen fenekére csapott, csak hogy ellenőrizze, tényleg nem jéghideg-e már a bőre.

Aztán a kocsiba ültette, amit be sem fűtött, mert két perc alatt hazaértek.

Akkor beparancsolta őt egy kád forró vízbe.

De Erika inkább a zuhanyt szerette, így ezt választotta. Észre se vette, amikor Ádám is belépett mellé a kis kabinba. Tűzforróra állította a vizet, épp csak elviselhetőre és szorosan magához húzta a neki háttal álló lányt. Mozdulni sem engedte.

Erika bőrét égette a forró víz. Épp olyan érzés volt, mint korábban a jéghideg Balaton. Vagy hasonló. Elviselhetetlen, a tüzes érzés a jégszurkálások után. De Ádám nem engedte. Megvárta, amíg most, immár a forró víztől, a bőre újra kipirosodott.

Különösen égette a víz a fenekét, ahol most friss nyomok sorakoztak az előző napiak mellé. Nem látta magát a tükörben, mert az a vízgőztől bepárásodott, de érezte és tudta is, hogy alaposan kapott.

Ádám végül elzárta a csapot és erőteljesen ledörzsölte őt egy durva törölközővel. Majd a nappaliba vezette, amit alaposan befűtött.

- Ma nem öltözhetsz föl. Ez lesz a büntetésed.

- És hogy addig használom rajtad ezt a nyaláb fűzfavesszőt, amíg el nem törik, el nem kopik minden.

Erika nyelni sem tudott. Meglepődött, de azt tudta, hogy számíthat a büntetésre és örült, hogy nem a pálcával kapott.

- A feneked már így is gyönyörű, azt most hagyjuk. Talán majd este… lehet, hogy mielőtt ágyba bújnánk, még újra kezelésbe veszem. Nézzünk inkább egy másik bőrfelületet, ami még érintetlen.

- Hmmm… mi is legyen? Legyenek mondjuk a cicik - és már le is csapott a fűzfavesszők kb. harmadával, jó erősen.

Erika megrettent. Ez borzalmas érzés! Iszonyatosan fájt a korábban a hidegtől, most a forró víztől tépázott, igencsak érzékeny bőrén. És azonnal megmaradt rajta a csapás nyoma is, sötétvörösen. Ez egyszerre töltötte el izgalommal és jeges rémülettel. Tudta, hogy sokkal érzékenyebb itt a bőre. Hogy fog majd kinézni?

De Ádám nem hagyott sok gondolkozási időt neki.

Nem teketóriázott, egyik csapás a másikat követte, a jobb mellén, a balon is, gyorsan egymás után, vagy a kettőn egyszerre…

Élvezte, ahogy a lány reagált, látta rajta, hogy fél. De ez nem akadályozta meg semmiben. Sőt… Itt volt az ideje, hogy hozzászokjon. Nemcsak a fenekére tud adni neki, ha azon már nem maradt ép bőr. Kaphat máshova is.

Addig csíkozta a kerek melleit szépen, amíg megelégedett az eredménnyel.

- Jól van. Egyelőre jó lesz így. Állj neki reggelit készíteni. Ruhát továbbra sem vehetsz föl.

- Rendben - szipogta Erika megszeppenten.

- És félóra múlva jelentkezel, hozod a csokor fűzfavesszőt. Az elsőnél még eldöntheted, hogy a hasadra, a hátadra, a combodra vagy a pinádra kéred-e. Aztán a többinél én döntök.

- Hosszú lesz ez a mai nap, jó hosszú - gondolta magában. És kaján vigyorra húzta a száját. Mert a félórás időközöket tartani fogja. Elvégre most érnek rá, most élvezhetik a teljes napot, hogy itt vannak a hétvégi házban.

Úgyhogy ha a vesszők elkoptak, és ha Erika is úgy látja majd, hogy végre fellélegezhet, mert elfogytak, akkor bemegy a kamrába az eszközökért, és folytatja egy jó kis korbácsolással… egészen késő estig… félóránként.

(folyt.köv.)