Erika és Ádám - 19. rész

- Már megint mit csináltál? - kérdezte dühösen Ádám.

Erika nekiállt a tavaszi növényátültetésnek és kiborított egy cserép földet. Mindezt a nappali közepén, természetesen.

Ádám szeme szikrákat szórt, tényleg dühös is volt. Ez nyilvánvaló lett az azonnal, figyelmeztetés nélkül, sebtében lekevert két csattanós pofonból.

Megalapozták a napot.

- Gyere csak ide! Hajolj rá erre a székre.

Erika nem viselt mást, mint egy lenge, ujjatlan tunikát. A nyaralóban nem hordhatott se bugyit, se nadrágot, se harisnyát. Ez volt a szabály. Mindig készen kellett állnia a büntetésre. Vagy Ádám élvezetére, feszültségének levezetésére, szórakoztatására, vagy egyszerűen csak az unalmának elűzésére, ha bármikor fenekelni akadt kedve. Ugyanez volt a szabály Ádám lakásán, de ott a sűrű vendégjárás miatt gyakrabban viselt Erika hosszú szoknyát vagy ruhát. Itt nem volt erre szükség, egy épp csak fenék alá érő kis köpeny vagy nyári ruha is megtette, arra az esetre, ha jött volna a postás vagy benézne valamelyik szomszéd.

Szó nélkül odament a székhez és ráhajolt. Át a háttámlán és szorosan megragadta az ülés két szélét. Tudta, hogy ez fájni fog. Még pár nappal korábbról is megvoltak és érezhetőek voltak a nyomok.

Ádám pedig már csatolta is ki a nadrágszíját, egy mozdulattal húzta ki és hajtotta kétrét, és azonnal meghallotta Erika a suhogást és érezte az első, jó erővel irányított, igen fájdalmas ütést a bőrén. Az éles fájdalom váratlanul érte, nem szokták ilyen erővel kezdeni a fenekelést. De Ádám most dühös volt és nem törődött ezzel. Ez most nem az élvezetről szólt, nem is tervezték előre, meg akarta büntetni.

Erika felszisszent a meglepetéstől, ahogy érezte a csapás erejét a fenekén, de már jött is a második, majd a harmadik, Ádám nem hagyott szünetet köztük, nem engedett egy pillantasnyi megállást se neki. Csak fenekelte a bőrszíjjal, erősen, ütemesen, hosszan, aztán amikor a csíkok a fenekén már sűrűn sorakoztak, egy-egy ütéssel a combjai, a háta felé is kitért. Módszeresen, szépen rajta hagyta a kézjegyét és végigcsíkozta a testét.

Erika szemét hamar elfutotta a könny és nem tudta sokáig tartani magát, odakapta a fenekéhez a kezét. Ádám nem zavartatta magát, lekevert neki két újabb hatalmas pofont, de csak addig hagyta magára a lányt, amíg elment a gyorskötözőkért. Összekötötte elöl a kezét 4-5 kis kötöző segítségével. Pont olyan távolságra, hogy újra meg tudja fogni a széket, de ne tudjon hátranyúlni a fenekéhez.

Durván átdobta újra a támlán, ráhajtotta a lány testét.

- Fogd meg szorosan és igyekezz a pozícióban maradni.

Erika tudta, hogy ez a dolga, de nehéz volt teljesíteni. Különösen, amikor Ádám áttért a pálcára. Minduntalan odakapott volna fájdalmában a fenekéhez, de a gyorskötözősor nem engedte. Felegyenesedett, de Ádám újra és újra egyetlen mozdulattal visszaparancsolta.

Erika tudta, hogy úgyis meg fogja kapni, amennyit Ádám szánt neki, ezért csak lélegzetvételnyi időt, kis szüneteket próbált nyerni, hogy a fájdalmat el tudja viselni. Nem tudta, meddig fogja így bírni. Félt tőle és nagyon szégyellte volna magát Ádám előtt, ha nem elég sokáig.

Ádám viszont élvezte a lány szenvedését. A tehetetlenségét. A kínok, a még éppen elviselhető, de már túl erősnek érzett fájdalmas kínok közti vergődését.

Nem véletlenül választotta társául ezt a lányt. És Erika sem véletlenül választotta őt. Meg is mondta neki. Olyan fenekelőpartnert keresett, akiben van szadizmus is. Aki, ha eljutnak odáig, a bevezetésen, az ismerkedésen túl, a sok kontrollált, visszafogott találkozás után, ezt a szadizmust is előre engedi magában és élvezi. Élvezi, hogy elfenekelheti. Élvezi, hogy neki fáj. Élvezi, ami neki fáj. Élvezi, amit vele csinál. És játszik ezzel, elmegy a határaiig, néha talán túl is megy rajtuk egy kicsit. Újra és újra meglepi, mert tudja, hogy szabad kezet kapott és az ő kezében van a kontroll. Ő mondja meg, Erika mennyit bír. Mennyit bírjon. Vagy hogy mennyit kell kibírnia még. A végefelé is, amikor már érzi, hogy Erika abbahagyná, hogy már alig bírja, de csak azért is próbálja magát tartani még. Még egy kicsit. Egy kicsit tovább még. Csak egyetlen újabb, utolsó ütést.

Érzi, de nem mondja el neki, hogy tudja, nem mondja neki, hogy mindjárt vége, hogy már csak pár ütést kell kibírnia. Élvezi, hogy nála van a hatalom, hogy a lánynak már annyira fáj, hogy odakapná a kezét, hogy megdörzsölné, hogy már csak egy kicsi választja el attól, hogy elsírja magát és könyörögjön, hogy hagyják abba. De azért még tartja magát, amíg csak bírja, már félig könnyes szemmel ugyan, de nem akarja beismerni, hogy túlságosan fáj, hogy nem bírja ki és hogy le akarná már az egészet állitani. Ádám ezt pontosan érzi és minden porcikájában élvezi, hogy nála van a hatalom, hogy nála van a pálca és hogy kivár… hogy Erika ne tudhassa, hogy végeztek-e már… és ekkor lesújt a pálcával újra, egy csattanósat, egy hatalmasat, Erika összecsíkozott, szétfenekelt bőrére, bele a már meglevő fájdalom közepébe… és élvezi. Ezt élvezi igazán. És élvezi, hogy vele, ezzel a véletlenül újra megtalált nővel ezt élvezheti. Hogy ha mástól nem, ettől újra feláll a farka is, amikor hallja Erikát kínok közt, elkeseredésében, az összetörés határán vinnyogni. Élvezi a játékot, a táncot, hogy meddig bírja a lány és meddig akarja tartani magát. Élvezi a játékot és felette a hatalmát. Az igaz, csak látszólagos, de a pillanat sodrásában valódi, éles hatalmát.

Erika pedig tudta, hogy hacsak egyértelműen le nem állítja, mindig megkapja a fenekelést. Bízhatott Ádámban, bízhatott benne a való életben is, de mint spankerben is: tudta, hogy ő is szeret néha komolyabban játszani. Sosem tudta előre, hogy ez mikor fog megtörténni. Amikor nem hagyják abba néhány, jól kivitelezett sorozat után, hanem Adám továbbviszi, el a határaiig, el a saját élvezete mezejére, ahol már nem, vagy nem úgy törődik vele. Ez közös megegyezés volt, és Erika tudta, hogy leállithatná ilyenkor, de nem akarta, mert ugye a presztízs, meg igazából ő akarta ezt a játékot. Ezt a már nem is annyira játékot. Amikor már nagyon fájt. Amikor a pálca Ádám kezében félelmetessé vált. Amikor nem tudta, hogy ki fog-e bírni még egyet. Csak egyetlen egyet még. Csak egyet, suttogta ilyenkor magának és ott maradt előrehajolva, önként felkínálva a fenekét. Önként alávetve magát, bár ebben már nem volt számára igazi az élvezet, ez már a verseny volt, a verseny saját magával, a verseny Ádámmal. Hogy ki adja fel hamarabb. Hogy ki mondja ki, hogy vége. Hogy fel tudja-e izgatni, fel tudja-e tüzelni Ádámot úgy, ahogy szeretné, végre. Hogy meg tudja-e Ádám adni neki, hogy leküzdje a saját érzéseit, hogy megsajnálja őt és abbahagyja, amikor Erika bírná még. Hogy el tudnak-e addig menni, amikor már csak a színtiszta fájdalom van, és semmi nem számít, csak hogy még egyet… egy utolsó előttit… és na jó, egyet még… és talán egy újabbat, ha még egyetlen egy belefér… hátha Ádám meggondolja magát és ő mondja ki, hogy elég. És akkor a hazafele úton végig ezen kuncogna és szívathatná a fejét.

Erika tudta és ilyenkor eltökélte, hogy addig marad pozícióban, amíg csak bír. Más volt, mint az elején, amikor Ádám akár kivitte volna a verandára is és kikötözi, ha nem marad a helyén, amíg rendesen megkapja a büntetését. Ebben a szakaszban már Erikán múlt minden. Hogy meddig bírja. Meg persze Ádámon is múlt, még korábban, amíg elhitte, hogy Erika tényleg ezt akarja. De most már tudta, hogy Erika keresőszava nem véletlenül nem a domináns volt, hanem a szadista. Csak eddig a pontig kellett neki a dominancia. Na meg az ágyban, néha. De a fenekelésben csak addig, amíg a férfi megbízott benne és elhitte neki, hogy előjöhet belőle a szadista is. Aki játszik vele. Aki a fájdalmát akarja. Aki a lány bőréről lecsorgó kínt élvezettel beissza. Aki hajlandó a végén akkora ütést adni neki, ami szétrepeszti a bőrt a fenekén. És aki mindezt élvezi is. Élvezni tudja, élvezni fogja és élvezni is akarja, mert tudja, hogy a lány néha ezt, az igazi fájdalmat szeretné megélni. És ezt időről időre hajlandó boldogan és élvezettel megadni neki.

(folyt. köv.)