Vak bizalom 4. rész

(A történet fikció)

A kötél csomója még alig feszült a csuklómon, amikor a férfi ismét előttem állt — olyan közel, hogy a jelenléte szinte körém hajolt. A hangja most mélyebb volt, mint az imént.

— Bízol bennem?

A kérdés nem tűrt halasztást, mintha ugyanannak a levegőnek kellett volna része lennie, amit épp beszívok. Nem tudom, honnan jött a reflex. Talán a hanglejtéséből. Talán abból az ismeretlenül ismerős nyugalomból. Vagy abból, ahogy a teste közelében állva minden sejtem azt súgta: nem vagyok veszélyben. Csak éppen semmi nem maradt a saját kezemben.

Mégis, meglepően gyorsan vágtam rá:

— Igen.

A válasz túl könnyen jött. Én is éreztem. Ő is.

— És… megtehetek bármit? – kérdezte.

A hangsúly a bármin volt. Nem fenyegető, nem erőszakos — csak olyan biztos, olyan természetes, mintha tényt közölne, nem lehetőséget. A szívem hirtelen meleg lüktetéssel reagált. A torkom elszorult, de a hangom mégis engedelmesen kúszott elő:

— Igen.

A férfi nem szólt azonnal. Mintha figyelné a légzésem ritmusát, a mellkasom finom emelkedését, azt, mennyire értem már a saját szavaim valódi súlyát. Aztán megszólalt:

— Ha szeretnél biztonsági szót, amivel azonnal megállítom, amit épp csinálok… mondd ki most.

Hallgattam. Nem azért, mert féltem. Hanem mert semmit nem akartam megállítani.

Ő várt. Nem feszült csendben — inkább abban a biztos türelemben, mint aki tudja, mit fogok választani.

— Rendben — mondta végül.

A hangja alig mélyült, mégis éreztem, hogy most kerültek kijelölésre a határok. Feszesen, láthatatlanul, mégis számomra is érthetően.

— Akkor… ha szeretnél egy másik biztonsági szót is. Olyat, amivel az egészet leállítod. Azt is most mondd ki.

Megint csend.

A levegő benne rekedt a tüdőmben, és valahogy jólesett benne tartani. Nem mondtam semmit.

A férfi ekkor nagyon halkan biccentett — hallottam a mozdulatát, még bekötött szemmel is. A jóváhagyást. A döntésem elfogadását.

Majd lassan, parancsként, mégis olyan finom, alattomos tónussal szólalt meg, amely mélyebbre csúszott bennem, mint bármi eddig:

— Most pedig… tedd, amit mondok.

Egy lépéssel közelebb jött. A hangja mögé szinte oda lehetett képzelni a kezét a mellkasomon, pedig még nem ért hozzám.

— Elkezdünk számolni. Mire háromig érek, fújd ki az összes levegőt a tüdődből. Készen?

Nem várta meg a választ.

— Egy… kettő… három.

A számolása lassú volt, puha, mégis könyörtelen. Ahogy a harmadik szó elhangzott, engedelmesen kifújtam mindent — a levegőt, a feszültséget, azt a maradék kontrollt is, ami még bennem volt.

A férfi ekkor halkan folytatta:

— Most visszafelé számolok. Amikor eljutok az egyhez… az orrodon keresztül szívsz be egy mély levegőt. Úgy, hogy érezd, ahogy végigmegy rajtad.

A hangja lassan, mélyen hullámzott.

— Három…

A testem súlya megváltozott.

— Kettő…

A szívem ritmusa a hangjával együtt vert.

— Egy.

És én beszívtem a levegőt.

A férfi illatával együtt.

A döntésemmel együtt.

Az ismeretlennel együtt.

Ez volt az a pillanat, amikor először értettem meg igazán:

már nem én vezetem ezt.

És valahogy pontosan erre vágytam.

Az ismeretlennel együtt.

A levegővel együtt.

Valami… valami nagyon halvány, mégis tagadhatatlan bizsergéssel, ami először a fejemen futott végig, aztán lassan leért a torkomon át a mellkasomba, mintha belül egy teljesen új ritmus éledt volna.

Ez volt az a pillanat, amikor először értettem meg igazán: már nem én vezetem ezt.

És valahogy pontosan erre vágytam.

A férfi ujjai a tarkómon maradtak. Nem szorosan — csak mint egy biztos, irányító fogás, ami nélkül is tudtam volna követni, mégis jólesett a jelenléte. A másik kezével finoman a könyököm felé nyúlt, és vezetni kezdett.

A lépteit alig hallottam, de minden lépéséből tudtam, pontosan hová visz.

A szoba levegője más volt: melegebb, teltebb… és abban a pillanatban, ahogy megálltunk, a bennem maradt bizsergés mintha mélyebbre húzódott volna. A vállamba, a karjaim belsejébe, valahová a mellkas mögé – mintha ott akarna elbújni.

A férfi előrébb lépett, olyan közel, hogy a légzése alig észrevehetően megmozgatta a kendő szélét a szememnél. Nem ért hozzám. De mégis éreztem. A teste valódi illata ott volt a levegőben — nem parfüm, nem művi, hanem mély, férfias, bőr-meleg tónusú. Valami, amit ösztönből akar megszívni az ember, még akkor is, ha nem szabad.

És a gondolat még tudatosulni sem tudott, már kész volt bennem: közelebb akarok hozzá lenni.

A férfi lassan oldalra csúsztatta a kezét a tarkómon, és ezzel engedte, hogy kövessem a testének vonalát. Az arcom az arca előtt siklott lefelé, majd oldalra, a válla felé. Ott megálltam. Éreztem, hogy nem siettet — épp ellenkezőleg: hagyta, hogy időt adjak magamnak.

A vállán túl lassan haladtam tovább, centiről centire, a karja felső része felé. A bicepsze alatt mélyebb, melegebb illat áradt felém — izom, erő, valami őszintén férfias. A tarkómon tartott kéz korrigált, nehogy hozzáérjek, de hagyta, hogy pontosan ott időzzek, ahol akarok.

A testem belül megfeszült. A bizsergés újra feljebb húzódott bennem. A lélegzetem is mélyült — nem parancsra, vágyból.

Egy leheletnyit közelebb lépett.

Ezzel a karja belső oldalához értem közel, ahonnan újabb meleg, nagyon is élő illat áradt felém. És ebben volt valami… veszélyesen vonzó.

Túl közel voltam már ahhoz a ponthoz, ahol a bőr melege megváltozik.

Túl közel ahhoz, ahol már nemcsak érezni akartam.

Hanem érinteni.

A gondolat olyan gyorsan villant át bennem, hogy már mozdulat is volt. A szám megindult volna, hogy… megcsókoljam. Vagy csak finoman hozzáérjek a számmal. Csak egy pillanatra.

De mielőtt akár egy milliméterrel tovább haladhattam volna, a férfi hangja halkan, élesen, pengehideg kontrollal hasított közbe.

— Meg ne próbáld.

Mintha olvasott volna a gondolataimban.

A tarkómon lévő keze egyetlen mozdulattal hátrahúzta a fejem. Nem durván — de olyan erővel, amitől a térdem egy pillanatra megremegett.

— Ezt nem te döntöd el.

A hangja vékonyra szűkült, mint a fény egy penge élén.

Mély levegőt vettem — az illatával együtt, a tiltással együtt, azzal az érzéssel együtt, hogy mostantól minden mozdulat rajta múlik.

De nem akartam beletörődni.

Tudtam, hogy engedelmesnek kell látszanom, ha újra közel akarok kerülni hozzá.

Ha érezni akarom a bőrét.

Ha meg akarom szerezni azt a reakciót, amit annyira kívántam.

És mivel úgy tűnt, hogy most engedelmes vagyok, folytathattam, amit elkezdtem. Ismét irányított a tarkómon tartott kezével. Lassan haladtunk lejjebb, a mellkasán.

Még nem tudtam, hogy ez-e az alkalom — csak azt, hogy közeledek a mellbimbójához.

Nem tudom, az ő figyelme lankadt-e, vagy épp ő engedte — vagy én voltam túl gyors, túl mohó.

Mert a mozdulat előbb született meg a testemben, mint a fejemben.

Amikor éreztem a lehetőséget, nem gondolkodtam.

Elkaptam.

Finoman, mégis ösztönből — a szám rázárult a mellbimbójára.

Egyetlen pillanat volt. Egy másodpercnél sem több. De addig a röpke időig éreztem a bőrét a számban. A keményedő vonalat. A reakciót.

A következő pillanat viszont már nem az enyém volt.

A férfi szinte azonnal elkapta a fejem. A mozdulat gyors volt, kontrollált, de nem dühből — inkább abból a fajtából, amiben a határátlépés íze benne van.

Éreztem, hogy most büntetés jön.

A haragja ott volt a mozdulatban.

De valami más is.

Valami, ami azt súgta: pont erre várt. Pont ezt akarta.

Hogy átlépjem a határt — hogy legyen miért megbüntetnie.

A gondolat végigcikázott bennem, és abban a pillanatban már csak azt vettem észre:

egyetlen erős mozdulattal letépte rólam a pólót.

A hangja, a tépés ereje, a hirtelen, meztelen levegő a bőrömön — mind ugyanazt mondták:

Most kezdődik igazán.

(folyt. köv.)