Láng és Parancs

Tüzedben állok, mégis fagy a vérem,

mert a tekinteted úgy vág belém,

mint pengéje annak, aki tudja:

a hatalom nem könyörül – választ.

A szavaid nem simogatnak,

robbannak,

mint villám, mikor az ég dühösen felreped,

és én mégis közelebb lépek,

mert benned ég az a vadság,

amitől reszket a csend is körülöttünk.

A szenvedélyed nem kér,

követel.

Nyers, vad, lüktető erő,

ami letépi rólam a kételyeket,

és a vágy minden kapuját feltépi,

mintha jogod lenne rá –

és valahol… van is.

Mert mikor rám nézel,

a levegő összeszorul,

a világ térdre omolna előtted,

és én is,

mert a hangodban ott az az ősi parancs,

amitől a szívem gyorsabban ver,

a torkom kiszárad,

és a vérem ordítva akar élni.

Te nem érsz hozzám –

mégis érzem a bőrömön az akaratod,

mint lángot, ami lassan végigperzsel,

és bennem valami felmordul,

vadul, engedelmesen,

mert a te erőd akkor is ural,

ha csak állsz előttem,

és nem nevetsz, nem mosolyodsz,

csak tudsz.

És én érzem:

a szenvedélyünk nem tűz,

hanem vihar,

ami rombol és teremt egy pillanatban,

és ha rád nézek,

tudom, hogy mindaz a düh, erő és vágy,

ami benned tombol,

nem elnyel – felemel.

-Aphrodite