Vak bizalom 3. rész

( a történet fikció)

Beléptem a résnyire nyílt ajtón. Egy kis előszobába érkeztem — teljesen átlagos, tiszta, szinte semleges tér. Semmi személyes tárgy, semmi fotó, semmi, amiről akár csak sejthettem volna, kié ez a lakás. Gyors pillantásokkal kerestem bármi ismerőset, valamit, amihez köthetném. De nem láttam semmit, amit valaha láttam volna.

A falak mögül nem szűrődött ki hang. A szobából nyíló összes ajtó csukva volt, mintha a lakás egészének belseje direkt zárva maradna előttem.

Semmi különös. Semmi fény. Semmi jel arra, hogy valaki figyelne.

Mégis… pontosan ide hívtak. És ez most már az én döntésem volt.

Egy pillanatra megálltam. A légzésem halk volt és gyorsabb a kelleténél, mintha valami bennem már előre tudta volna, mi fog történni, és sürgetni kezdett volna — óvatosan, belülről. Mintha azt mondaná: ideje belépni abba, amit elindítottam.

Megkerestem a kendőt. A kezem megállt rajta egy pillanatra — puha anyag, hűvös tapintás. Felvettem. A szívem egyenletesen, mégis mélyebben ütött. Felhelyeztem a szememre.

Aztán kimondtam a szót.

— Játszunk.

A csend ekkor mintha megfeszült volna körülöttem. Majd alig hallhatóan kinyílt előttem egy ajtó.

Valaki belépett.

A lépte lassú volt, biztos, teljesen kontrollált. Figyeltem minden rezdülést, minden leheletnyi zajt — azt reméltem, valami elárulja. De semmi. Csak a jelenléte telt meg a levegőben, súlyosabban, mint bármely hang.

Közelebb jött.

Annyira közel, hogy már nemcsak a testének mozdulatlan közelségét éreztem — hanem azt a nagyon finom, férfias, természetes illatot is, amitől minden idegszálam összerándult.

Nem parfüm. Csak… férfi. Erő, izom, hő.

Csak annyira volt érezhető, hogy ne legyen direkt, de épp eléggé, hogy azonnal felébresszen bennem valamit, amit nem akartam kimondani.

Ekkor szólalt meg.

A hangja halk volt, határozott, olyan tónusú, amely nem kérdez, csak kijelöl.

— Üdv nálam.

Semmi több. Mégis pontosan elég volt.

— Fordulj meg.

A parancs könnyed volt, de olyan tónusú, aminek nem lehetett ellentmondani. Megfordultam. Mielőtt befejeztem volna a mozdulatot, megérintette a kezem.

Az érintés erős volt, férfias, határozott. Az ujjaiban ott volt minden, amit a hangja rejtve tartott: erő, nyugalom, szándék.

Finoman, de ellentmondást nem tűrve hátra vezette a kezeimet. A bőröm alatt végigfutott valami, amikor a csuklóm köré fonta az ujjait. A mozdulatai rutinosak voltak — a következő pillanatban már a kötél érdes, feszes tapintását éreztem, ahogy finoman, de határozottan köré tekerte.

Nem kendő.

Nem játék.

Ez szertartás volt.

Ahogy a csomó meghúzódott, egyetlen gondolat maradt bennem:

a hang… nem ismerős. De valahol már hallottam.

Egészen biztosan.

A felismerés ott motoszkált bennem, valahol a felszín alatt — mint egy félbehagyott emlék, amely még nem akar előbújni.

A férfi ekkor lassan a tarkóm fölé hajolt. A lehelete alig ért hozzám, mégis libabőr futott végig a karomon. A fülemhez hajolt, és mély, határozott hangon megismételte:

— Fordulj meg.

De most másként mondta.

Mélységgel.

Türelemmel.

Pontosan úgy, ahogy egyszer… valaki más mondta nekem.

Valaki, akiről azt hittem, soha többé nem fogok hallani.

És a szívem kihagyott egy ütemet.

(foly. köv.)