Vak bizalom 2. rész

(a történet fikció)

Másnap a délelőtt valahogy hosszabb volt, mint kellett volna. Minden rezgésre a telefonom után kaptam, pedig tudtam, hogy hiába. Ő várta, hogy én lépjek először.

12:40-kor még tartottam magam.

12:50-kor már kevésbé.

12:58-kor a gyomrom összerándult, mintha belülről fogtak volna.

12:59-kor megadtam magam.

Egyetlen szó. Pont az, amit kérhetett volna. És pont az, ami bosszanthatja is.

„Játszunk.”

Elküldtem.

Vártam.

A percek lassan csordogáltak. Semmi reakció — mintha a levegő is visszatartotta volna a lélegzetét.

Aztán egészkor, tiszta, hideg pontossággal felvillant egy értesítés.

„Ma. 19:30. Fő utca 27. Ott kapsz további utasítást.”

Nem kommentált semmit. Nem kérdezett vissza. Csak bedobta a következő lépést — mintha a „játszunk” egy kódszó lett volna, ami elindít benne valamit.

Ezután a profilja megint eltűnt. Nyoma sem maradt, mintha soha nem lett volna ott. És mégis: minden idegszálam tudta, hogy most már tényleg elkezdődött.

A délután széthullott. Azt hittem, lesz időm felkészülni, átgondolni, mit akarok — de valahogy mégis egyszerre lett lassú és kapkodó. Mintha két ritmus versengne bennem, és egyik sem engedné el a másikat.

Mire feleszméltem, már késésben voltam.

A tükör előtt megálltam egy pillanatra. A saját arcom túl éles volt, túl őszinte. Valami remegés mozdult bennem, félúton félelem és izgalom között.

Kiléptem, és gyors léptekkel indultam.

A város pedig mintha ellenem dolgozott volna: lassú gyalogosok, kényelmes autók, minden lámpa piros.

A végén már nem siettem — rohantam.

A Fő utcán rátaláltam a házsorra.

23… 25…

Ott volt.

A levegő hűvös és túl csendes lett, mintha a ház is tudta volna, mire jöttem.

Ránéztem a kijelzőre. 19:30. Semmi jel, semmi fény, semmi mozdulat. A profilja pedig továbbra sem jelent meg — mintha egész délután óta pontosan erre várt volna.

A gondolat belém mart: talán játszott velem. Talán végig csak én vettem komolyan.

Aztán, a lehető legutolsó pillanatban, megjelent egy értesítés.

19:30:59.

„Kapucsengő 12. 2. emelet, 4-es ajtó. Lépj be. A szobában találsz egy kendőt. Kösd be a szemed. Ne kérdezz, ne habozz. Ha kész vagy… mondd ki a szót.”

A sorok rövidek voltak, élesek. Túl egyértelműek ahhoz, hogy félreértsem őket.

Ott álltam a kapu előtt. Nem tudtam eldönteni, hogy félek, vagy épp erre vágytam mindig is.

Megnyomtam a 12-est.

Egy csöngés. Semmi.

Második. Semmi.

Harmadik — és a zár halk kattanással engedett.

Beléptem.

Tudtam, hogy a ház régi, elegáns polgári épület, de a részletek el sem jutottak hozzám. Csak haladtam előre, valami sűrű, gyorsuló állapotban, ahol minden más háttérbe tolódott.

A következő pillanatban már a második emeleten álltam. Nem emlékeztem a lépcsőkre. Arra viszont igen, ahogy megtorpantam a 4-es ajtó előtt.

Az ajtó résnyire nyitva volt. Úgy várt.

Senki nem szólt ki. Egyetlen hang sem. Csak a vékony rés, amelyből hűvös levegő csúszott ki a folyosóra… valami ígérettel, amitől megfeszült bennem minden.

Egy pillanatra még átfutott, milyen ostobán rohantam idáig. Hogy talán csak átvertek.

De már nem volt visszaút.

Ott álltam előtte. Pont időben.

És most már csak egyetlen dolog maradt:

belépni a résnyire nyílt ajtón.

folyt. köv.