Vak bizalom 1.rész

Nem volt különösebben izgalmas napom. Egy unalmas délután, amikor az ember csak rutinból pörgeti a telefonját, hátha történik valami. Aztán hirtelen ott volt az üzenet.

Nem volt kép. Nem volt bemutatkozás. Csak egy üres profilról érkező rövid sor:

„Ismersz. És tudom, hogy találkozni akarsz velem. Ha benne vagy, indulhat a játék.”

Először azt hittem, hogy valami rossz tréfa. Aztán újra elolvastam. A tömörsége, a magabiztosan odavetett szavak… volt bennük valami furcsa, megmagyarázhatatlan húzás.

„Ismersz.”

Ez a szó mintha mélyebbre ment volna, mint kellett volna. Egy pillanatra a gyomromban feszült meg valami, keveredett benne izgalom és bizonytalanság. Mire levegőt vettem volna, érkezett is a következő üzenet:

„Ne kérdezd, ki vagyok. Ha rájössz, jó. Ha nem… akkor is élvezni fogod.”

Elmosolyodtam — ösztönösen, mintha a mondat mögé látnék. Nem volt benne erőlködés, se feltűnő keménység. Inkább valami nyugodt, biztos jelenlét, ami egyszerre volt ismerős és túlságosan kényelmes. Nem tudtam beazonosítani, ki lehet. Csak azt, hogy a szavai úgy értek hozzám, mintha már rég megtalálták volna bennem a helyüket.

Ujjaim bizonytalanul lebegtek a kijelző fölött. Válaszoljak? Vagy hagyjam, hogy ő diktálja a ritmust?

Újabb üzenet villant fel, mintha látta volna a hezitálásomat:

„Elég egy szó. Abból tudni fogom, hogy igent mondtál.”

A szívem kicsit gyorsabban vert. Nem félelemből. Inkább abból az ismerős, finoman sötét feszültségből, ami akkor születik, amikor valaki túl közel lép, és még meg sem érint, de már érzem a jelenlétét a bőrömön. Kifújtam a levegőt, mintha ezzel tisztulna a fejem — de nem tisztult. A mellkasomban ott maradt a bizsergő várakozás.

Ki írhatta? És miért pont most?

A telefonom képernyője halványan világított a tenyeremben, mintha türelmetlenül várná, hogy végre döntsek. Éreztem, hogy valahol mélyen már eldőlt bennem: tudni akartam, ki ez az ember. Vagy talán azt akartam, hogy ő mondja meg.

Az ujjam lassan a billentyűzet fölé csúszott. Egyetlen szó. Ennyit kért. Mielőtt leüthettem volna, felvillant még egy értesítés. Egy utolsó üzenet tőle — rövidebb, visszafogottabb, mégis hűvösen célzott:

„Most mennem kell. Ha írsz, holnap 13:00-ig számít.”

Semmi több. Nem magyarázkodott, nem részletezett, nem adott kapaszkodót. A profilja szinte azonnal eltűnt a kijelző élő jelei közül. Nem offline ikon, nem állapotváltás — csak mintha hirtelen levegővé vált volna, és a jelenléte kihullott a képernyőről.

Üresen maradt utánunk a chatablak, mintha sosem írt volna. Ott maradtam a saját gondolataimmal, a nyugtalanul dobogó szívemmel és egy határidővel, ami lassan, kínzóan ketyegni kezdett bennem.

Holnap 13:00. Addig dönthetek.

És amíg a telefon sötét képernyőjét néztem, egyre biztosabban éreztem: most először nem ő vezetett. Hanem a saját kíváncsiságom.

folyt. köv.