
Én nem kérek teret,
én teremtek.
Ahol megállok, a csend elhasad,
a levegő felkeményedik,
és minden férfiszív egy pillanatra
elfelejti, hogyan is kell vernie.
Nem választok –
én hívok.
És aki elég erős, hogy megérezze a tekintetem súlyát,
az már félig térden van,
még ha áll is.
A dominanciám nem játék,
nem maszk, nem póz,
hanem vad ösztön,
ami éjszakánként karmol az oldalamból,
hogy emlékeztessen:
uram vagyok a saját sötétségem fölött is.
A férfi, aki mellém lép,
nem birtokol,
csak méltó ahhoz, hogy megégjen bennem.
Mert én nem simulok senkihez,
én láng vagyok,
akihez hozzáérni csak akaratból lehet,
gyengeségből soha.
Ha szeretem,
mélyen, fájdalmasan szeretem,
ott, ahol a bőr alatti idegek már kiáltanak,
és a lélek nyersre csupaszodik.
Ahol a vágy nem kér bocsánatot,
és a test nem ismer könyörületet.
Én vagyok az alfa nő,
akiért nem futni kell,
hanem megállni,
szembenézni,
mert a tekintetem mögött ott a vihar,
ami vagy felemel,
vagy térdre kényszerít –
de soha nem hagy érintetlenül.
Ha mellém kerülsz,
tudd: nem leszel többé ugyanaz.
Mert aki az erőmhöz ér,
annak a szőre is feláll,
a vére felhevül,
és a lelke megtanulja,
milyen érzés igazán élni.
Hozzászólások (0)