Dina (2)

Dinának igaza lett. Nem történt semmi az este.

Míg ő a mosókonyhában töltötte le a szolgálatot, a férfihad az erőd ebédlőjében vigadozott. Hallotta hangjukat, amikor átvonult a másik szárnyba éjszakára, ahol a sebesültekre vigyázott. A magatehetetlenekhez osztották be mára. Kötést cserélt, lázat csillapított és ellátta azokat, akik nem tudtak se enni, se kimenni a latrinára. Már megint nem lesz egy nyugodt éjszakája…

Alig hasadt a hajnal, amikor a hálóteremben leváltották. A konyhán korán kellett kezdeni a munkát.

Nem volt ideje visszaosonni szegényes kis hálóhelyére átöltözni, mert tudta, a kecskéket még a szakácsok bevonulása előtt meg kell fejni. Kapott volna a dézsa vízben mindig ott ázó kötéllel, ha elkésik. Ezért ahogy volt, egy szál pendelyben, a mit se takaró, átlátszó kis hálóruhájában indult az istállók és a pajták felé. Óvatosan lépkedett, hiszen sötét volt még, a trágyát pedig senki se takarította el még a reggel.

Az istállók környékére érve suttogó hangra lett figyelmes.

- Te, igaz, hogy itt szabadon járnak-kelnek a szolgalányok? Elkapunk ma közülük egyet?

- Ne álmodozz, Lucas… Aaron biztosan nem engedné meg. Ha meg is engedné, előbb magának akarná.

Durván felröhögtek. A hangokból ítélve legalább hárman lehettek.

Dina kitérve előlük, kerülőre vette az irányt. Majd hátulról, a vendégsátrakat megkerülve közelíti meg a kecskék pajtáját. Óvatosan lépkedett, lábait finoman egymás elé helyezve, hogy ne csapjon semmi neszt.

Már épp elérte volna a biztonságos távolságot, ahol nem hallhatják meg, amikor megkondult kezében a sajtár. Egy hordó oldalához koccanhatott. A sötétben nem vette észre. Biztosan éjszaka hagyták ott a félrészeg katonák, akik hajnalig vedelték a sert.

Uccu neki, futásnak eredt. Meg ne hallják azok az idegen legények…

Futott, amíg bírta, aztán hallgatózott egy kicsit. Semmi. Fellélegzett.

Élesen jobbra fordult, hogy a kecskékhez vegye az irányt végre. Sietnie kell, hiszen nem késhet. Ekkor egy falba ütközött. Vagy valamibe.

Felnézett. Egy férfi izmos mellkasa volt az a fal, aminek nekifeszült a keze. És aminek nekicsapódott az előbb a teste.

Felnézett. Még feljebb.

Átható, szürkészöld szemek. Borosta. Szigorú arc. Szúrós tekintet.

- Ahhh, mit csinálsz… - hallatszott egy nyers hang onnan fentről. Vigyázz!

Dina elszégyellte magát. Hogy is nem vette észre a férfit, aki előtte állt… hiszen már nem volt éjsötét, látszottak a körvonalai. Aaron volt az.

- Ne… ne haragudjon, Uram - hebegte. Én… én csak siettem… nem vettem észre.

- Ugyan… - legyintett a férfi. Mi dolgod erre?

- Én csak a kecskéket megyek megfejni.

- Nnnna, az jó is lesz. Elkísérlek. Akarok egy csupor tejet reggelire az embereimnek.

Némán bólintott a lány, majd megindult. Mutatta az utat. Menet közben egyikük se szólt.

Megérkeztek az istállókhoz.

A lány kinyitotta az ajtót. Fertelmes bűz fogadta őket. De már hozzászokott.

Elindult, kezében a sajtárral a kis háromlábú székért, amikor valamiben felbukott. Nem volt ez nála ritka, ügyetlen volt. Elterült arccal előre, szerencsére pont a szénabálákon.

A férfi észre se vette, ahogy a gondolataiba mélyedve követte. Aztán megtorpant és fél szemmel odasandított. Az ismeretlen, jelentéktelen, szürke kisegér szolgalány arccal a bálákon, semmi kis hálóruhája szinte a nyakában volt. Kilátszott a meztelen feneke. És micsoda segg volt… Formás, kerek, izmos… A bőre hófehér. Kívánatos.

Aaron tudta értékelni egy nő fenekét. Vagy egy férfiét. Katonának nevelték. Megbékélt vele. Megbékélt azzal, hogy amíg szolgál - talán élete végéig - nem jut neki asszony. Lenézte a táborral együtt vonuló kurtizánokat. Feleséget akart. Aki csak az övé. Meg akivel esetleg megosztja még. Majd egyszer. Ha a Sors, a jószerencse is úgy akarja. Addig beérte azzal, hogy a lovászfiúk közül válogatott. Mindig akadt kisebb kiváltságokért önként jelentkező. A férfiasságát bőven kiélhette az alá beosztott katonákon. De fenekelni valamiért inkább nőket szeretett.

Fiatalt, időset. Olyat, aki végig sikítozott és olyat, aki tűrte csendben. Várkisasszonyokat érintetlen, alabástrom bőrrel. És cselédeket, akiken bőven hagytak már nyomot. Mindegy volt neki, csak érje a szíj a nő testét, hallja a csattanást, lássa a vonaglást… ezt szerette. Erősen.

Azóta, amióta először hallotta erről regélni a tűznél az öregeket.

Egyetlen alkalmat se hagyott volna ki. Egyetlen alkalmat se hagyott ki, amikor megkorbácsoltathatott, megvesszőztethetett egy nőt. Akár nyilvánosan, a vesztőhely mellett, a piactér közepén. Akár a kis csapatával, ha elkaptak az erdőben egy lányt, az út szélén. Akár az útmenti fogadók emeleti szobájában, ha a legényei felhajtottak neki egy nőt. Ketten felváltva korbácsolták, miközben ő a karosszékből élvezte a látványt. Aktuális kegyeltje közben a lábai között térdelt és tette a dolgát. Semmi sem izgatta fel ilyenkor jobban, mint egy véresre korbácsolt fehércseléd látványa, hangja.

Újra és újra megkívánta az élményt, ahogy a portyázások során faluról falura, városról városra haladtak. Hiszen a keményen elfenekelt vagy megvesszőzött nő látványa, hangja, illata, kínlódása, menekülni nem tudása mesés… nem is bírta sokáig nélküle, a fiúk tudták már, ha túl morcos, akkor fenekelhető nőt kell keressenek. Nem véznát, nem vöröset. Fekete hajút, dús keblűt, karcsú derekút. Húsosabbat vagy izmosat, és olyat, aki már elég érett. Ebben lelte kedvét a parancsnok. A véznákat, seszínű hajúakat, szeplőseket, bibircsókosakat meghagyta a többieknek. Neki egy szép, kifejlett példány kellett.

Épp, mint itt ez. Ez a kis cseléd itt a hajnali csendben, a tábor szélén. Még jó, hogy belefutott így reggel, indulás előtt. Megkaparintja egy félórára. Most, hogy itt vannak, ki nem engedi a markából őt. Ez már eldőlt.

Berúgta a pajta ajtaját belülről. Ha nem muszáj, ne hallatszódjon ki. Ne több, mint amennyinek muszáj. Ne kelljen később a helybélieknek magyarázkodni.

(folyt. köv.)