Dina (1)

Mindig is erre vágyott. Fenekelésre. Erős fenekelésre. Hogy jó alaposan elfenekelje őt egy férfi végre.

Kislánykorában csak illatos, virágos mezőkről álmodozott és rózsaszín, foszlós, habkönnyű felhőket idéző vattacukorról. Meg törökmézről, de ami nem ragad a fogába, olyanról. Ám ahogy 18 éves és 1 perces lett - a fenekelés lett a vágyai netovábbja. A mindene. Azóta kizárólag csakis erről álmodozott, csak erre vágyott.

De az álom - mindeddig csak álom volt.

Dina kisgyermek korában került be a klánba. Kisöccsével, Topazzal. Topazt másodunokatestvére, Opal helyett hozatták be kintről, akit elrabolt egy ellenséges klán, még mint csecsemőt. Szolgának nevelték Topazt és az egyszerűség kedvéért pár évvel idősebb nővérét is vele hozták, hogy segítsen vigyázni az öccsére, a ház körüli teendőkkel és a többi ott nevelt gyereknek is gondját viselje. Mert nevelendő gyermekből volt bőven az udvartartásban, ahol Tattata számára válogatták be a leendő szolgákat.

Dina nem kapott jó nevelést. Semmilyen nevelést nem kapott. Bár vágott az esze, mint a borotva - ez kiderült a konyhán, ahol hamar rábízták a méricskélést, a beszerzést, a nyilvántartást -, iskolába nem járhatott. Soha nem tanult. Cudar sora volt. Egyik oldalon a főszakácstól a szidás, a pofonok, a másik oldalon a nevelőnőktől a hajhúzás, az éjszakai ügyeletek és a jeges vízbe állítás, ha valamelyik rábízott kiskölyök elkóborolt.

De Dina felnőve egy férfiról álmodott. És szegényes fekhelyén minden este róla álmodozott.

Egy férfiról, aki az övé. Aki eljön érte, aki akarja őt. Akinek odaadhatja magát. Egy férfi, egy erős férfi, egy erős kezű férfi. Aki végre megadja neki, ami jár. Aki szeret fenekelni. Aki szeretné őt elfenekelni már.

A klánban majdnem minden férfi szeretett fenekelni. Tudtak is. Tanulták. Hároméves koruktól kötelező tantárgy. Nem nőhetett fel úgy fiú, hogy ne tett volna tanév végén a soron következő eszközökből osztályvizsgát. A történelmet, a használatot, az anyagismeretet, a karbantartást és a javítást is tanították. Az udvartartásban meg pláne, ahova a gyerekeket a különleges szolgálathoz az egész országból úgy válogatták.

De Dinával nem törődött senki. Egyszer-egyszer megseprűzték ugyan, de az meg se kottyant neki. A szegény, megtűrt rokon volt, akit csak a munkájáért tartottak. Egyébként jól elfért a sutban. Férjet sem igen szántak neki. Majd kirakják a szűrét, az erdő közepén, ha megöregszik.

Dina lassan-lassan beletörődött, hogy a szép ruhába öltöztetett, kacarászó lányok semmibe vették őt és egyetlen ifjú titán se vetett rá soha szemet. Csak öccse, Topaz vigasztalta mindig:

- Egyet se félj, Dina, eljön majd a te időd is.

Dina ideje az éjjel volt, az éjsötét órák közepe. Ilyenkor végre vadul burjánzó fantáziáit is szabadon engedhette. Teste elfáradt az egész napos patakparti mosástól, az edények suvickolásától, a mihaszna kölykök utáni szaladgálástól. De a vágyait, a fantáziáit ilyenkor szabadon engedhette. És álmodozott…

Álmodozott a férfiról, aki eljön. Aki majd őt akarja. Aki őrá vágyik. Akit megérint a mosolya.

Akinek a fenekén csattan majd a keze. Vagy a pálcája. Vagy az ostora.

De ez a férfi csak nem jött…

- Meddig kell Rád várnom? - kérdezte sóhajtozva éjjelenként Dina.

Nem érkezett rá válasz.

De egyik éjjel, ki tudja honnan, mintha csak a szél súgta volna, megszólalt az elméjében egy hang:

- Nem kell rám várnod. Itt vagyok.

Dina nem tudta mire vélni a jelenséget, elaludt.

Másnap messze földről érkezett küldöttséget fogadott a város. Háromnapi járásról jöttek, lóháton. A vezetőjük, a délceg Aaron jó tartású, kissé marcona kinézetű, félelmet keltő tekintetű lovag volt. Dina, akit vadmálnát szedni küldtek ki az erdőbe, futólag látta őket. A kis tisztáson, ahol a lovaikat itatni álltak meg. Nem akart előttük mutatkozni szegényes ruhájában, ezért csak lopott pillanatokra, titkon leste meg őket. Mindig is érdekelték őt az idegenek. Különösen a veszélyesek. Ilyen volt a természete. Mondták is róla, hogy nem ismer félelmet. Ami persze nem volt igaz. Ő ismerte. És szerette. Szeretett játszani a tűzzel. Bárcsak lett volna rá lehetősége...

Futólag, néhány röpke pillantással felmérte a jövevényeket. A vezetőjük arca rögtön megragadta. Azok az összehúzott szemek… De különösen a keze. Férfias, erős kezek. Már ránézésre is kegyetlenek. És harcedzettek.

Dina elképzelte, ahogy a haját húznák ezek a kezek… ahogy pofonokat osztanának vele… ahogy elkapnák a derekát, hogy a férfi a térdére fektesse, hogy felhúzza a szoknyáját, hogy a fenekén csattanjon a tenyere… valakinek, végre…

Nem látna semmit, csak a férfi csizmáját. Vagy azt se, ha a fejére borította a szoknyát. Csak érezne. Érezné a fájdalmat. Az oly régóta, oly nagyon vágyott fájdalmat. És hallana. Hallaná az ütemes csattanásokat. A legszebb zenét, amit fülei hallhatnak. Végre valaki őt akarná, őt fenekelné és végre nem azért, mert véletlenül kiöntött egy csupor tejet vagy eltört egy fületlen edényt. Hanem vágyból. Egy férfi. Egy férfi, aki élvezi, ahogy a feneke a keze alatt izzik. Egy férfi, aki magába szívja a sóhajtásait. A nyögéseit. Egy férfi, aki mozdulatlanságra kényszeríti, amíg a teljes fenekelését el nem végzi. Aki szótlanságra kárhoztatja, lenémítja, megparancsolja neki, hogy maradjon kussban. Amíg csak az ő fenekelésében élvezetét leli. Ha kell, betömi a száját, ha kell, lekötözi. És addig fenekeli, kézzel, ostorral, szíjjal, vesszővel, pálcával, korbáccsal vagy kötéllel, lánccal, amíg csak élvezi. Vágyott rá a feneke, vágyott rá a teste. És a lelke is…

Nézte az ismeretlen férfi kezét, amellyel a kantárt fogta, meg a másikat, amellyel mutatott valamit a távolban a társainak és arra gondolt, ebből ma este se lesz semmit. Ugyanúgy, mint az elmúlt évek alatt. Mert ő egy senki. Ő csak Dina.

(folyt. köv.)