A rend ára

A következő nap reggelén a kastély udvarán gyülekeztek a szolgák. A levegő hideg, ködös volt, a pára lecsapódott a kőlapokon. A kovács segédei már előkészítették a derest: vastag tölgyfa, vaskapcsokkal, a mellette lévő kalodában pedig még ott volt a tegnapi földes út pora. Aki ránézett, tudta, hogy aznap valaki szenvedni fog, valakit megbüntetnek.

Ysoria úrnő lassan lépett ki a főkapun. Ruhája sötétbordó lenvászon volt, egyszerű, de még így is minden mozdulata tekintélyt parancsolt. A szolgák lehorgasztott fejjel álltak. Elias a tömegben maradt, próbált megbújni, észrevétlen lenni, de tudta, nem menekülhet.

— Hozzátok ide — mondta az úrnő.

Két őr azonnal odalépett hozzá, megragadták a karját, és a dereshez hurcolták. Elias kissé megfeszült, de nem ellenkezett. A hideg fa megcsikordult, mikor rászorították a bilincseket. Meztelen hátát megcsapta a hajnali szél. Az udvarban mindenki hallgatott.

— Tegnap éjjel valaki a könyvtár körül járt — szólt Ysoria. — Egy ajtó nyitva maradt. A kastélyban nincs helye az engedetlenségnek.

A kovács segédje előlépett, kezében a korbács. Nem a véres, csontdarabos fajta, amit Elias korábban érzett a bőrén, hanem egy egyszerű, de vastag bőrszíj. Mégis tudta, hogy minden csapás mögött az úrnő akarata áll.

— Tíz ütés — mondta Ysoria. — Hogy megértse, mit jelent a rend.

Az első csapás tompán csattant. Elias felszisszent, de nem kiáltott. A második után a bőre már felszakadt, a harmadik után vér szivárgott a sebből. A fájdalom mélyen égett, de a fiú szeme nem csukódott le. Nézett előre, mintha egy láthatatlan pontot figyelne.

A szolgák némán nézték, néhányan elfordították a fejüket. Senki sem mert szólni.

Mikor az utolsó ütés is elhangzott, Ysoria közelebb lépett. Egy rongydarabbal letörölte a fiú hátáról a vért, mintha csak valami munkát végzett volna el.

— Most tudd, Elias — mondta halkan —, hogy minden tettnek következménye van. Aki a szabályokat megszegi, az a rend ellen vét. És a rend az én kezemben van.

Azzal elfordult, és bement a házba.

Eliast később levették a deresről. A kezei zsibbadtak, a teste remegett. Egy fiatal szolgálólány, odasurrant hozzá, és egy korsó vizet nyújtott neki.

— Nem kellett volna kockáztatnod — suttogta. — Itt senki sem marad sokáig, ha ellenkezik vele.

Elias csak bólintott. Tudta, igaza van, de a gondolat, hogy Mirena még mindig a pincében van, nem hagyta nyugodni.

Aznap éjjel, mikor már minden elcsendesedett, újra elindult. A háta még sajgott, de nem törődött vele. A könyvtár felé lopakodott, majd a rejtett ajtón át lement a sötétbe. A lány ott volt, a kötél ugyanúgy a falhoz rögzítette.

— Eljöttél — mondta halkan Mirena.

— Igen. Most ki kell juttatnom innen — felelte Elias, miközben egy rozsdás késsel próbálta elvágni a köteleket.

A kattanás, ahogy az utolsó szál is elszakadt, hangosabb volt, mint gondolta. Odafentről ajtócsapódás hallatszott, majd léptek.

— Menj! — súgta Elias. — A keleti kapun át, ott kevesebb az őr.

Mirena habozott. — És te?

— Engem úgyis keresni fognak. De te még elérheted a falut. Ott kérj segítséget.

A lány bólintott, és eltűnt a folyosón. Elias a pinceajtónál maradt, hogy feltartóztassa, aki jön.

Az őrök rohantak le elsőnek, majd maga Ysoria lépett elő a fáklyafénnyel.

— Hol van? — kérdezte hidegen.

Elias nem válaszolt.

— Te engedted el — mondta az asszony, és lassan felemelte a kezét. — Most megtanulod, mi a büntetés a hűtlenségért.

Az őrök megragadták, és a kalodához hurcolták. Ez nem a deres volt: ez a szégyen helye volt. A falu népe előtt szokták felállítani, de most a kastély udvarán tették. A kaloda vastag deszkái közé zárták a nyakát és a kezeit. Nem tudott mozdulni, csak nézett előre.

Ysoria elé állt.

— Nézd meg jól, Elias. Ez az, amit az árulók érdemelnek. Nincs fájdalmasabb a tehetetlenségnél.

A fiú nem felelt.

Elias ott maradt az éjszakában, a hideg kőudvaron. A szél végigfújt az udvaron, a kaloda nyikorgott. A sebek a hátán lassan elszívták az erejét, de a gondolat, hogy Mirena szabad lehet, tartotta benne a lelket.

Valahol a messzeségben kutyaugatás hallatszott, és a kapu nyikorgása. Talán tényleg sikerült neki.

A nap első fénye már a falra vetült, mikor az egyik őr megszólalt:

— Még él.

Ysoria úrnő az ablakból nézte. A szeme hideg volt, az arca mozdulatlan.

— Élni fog — mondta. — Mert a rendet nem a halál őrzi. Hanem a félelem.