A csend, amiben megszületek

Térdre hullok, s a világ elcsendesül,

nem parancs kényszerít, hanem vágy, mi belül feszül.

Nem rab vagyok, hanem út, amin végigléphet más,

hogy bennem tükröződjön mindaz, mi bennem is hatás.

A por íze ismerős, mint gyermekkori álom,

mikor még nem féltem attól, ha gyengének látom

magam. Most vállalom a csendet, a kötést, a rendet,

mert minden lehajtott fejben ott rejlik a kezdet.

Az alázat nem a félelem másik arca,

hanem annak tudása, hogy a világ hatalmas,

és benne én csak részecske vagyok – apró, de élő,

mégis képes ringani egy másik akarat ölében,

mert a bizalom nem parancs, hanem ajándék,

amit csak az ért, aki már lemondott a védekezésről.

Kívül zaj van, fény, akarat és szó,

de itt benn csend lakik, s az engedés való.

Nem elveszek, ha adok, hanem újraépülök,

minden parancsban önmagamhoz érkezők.

A szolgálatban van valami tiszta, szent,

nem bűn, nem szégyen, csak nyers értelem.

Ha érintés ér, nem fáj, hanem ébreszt,

megtör, hogy megtisztítson – így lesz belőlem egész.

A fájdalom nem ítélet, hanem nyelv,

amin a test beszél, mikor már nem felel

szavakkal, csak rezdüléssel, lehelettel, fénylő bőrrel,

ahol a határ nem fal, hanem híd két ember között.

Ott értem meg, mit jelent valóban adni –

nem kérni, nem várni, csak létezni valakiért.

Te nézel rám, s a pillantásod súlya vezet,

nem lánc, hanem irány, melyben béke rezeg.

Nem kell szavakba rejtenem, amit érzek,

elég, ha engedem, hogy benned feloldódjak, létezzek.

A fájdalom itt nem kín, hanem ima,

a test beszél, s a lélek hallgat – tiszta.

Minden mozdulatban ott a bizalom,

hogy hatalmadban ismerem fel az otthonom.

S ha néha megremeg a levegő, s bennem fény lobban,

tudom, hogy nem a fájdalmat keresem, hanem az utat haza.

A szolgálatban nem vesztem el a hangom,

csak megtanulom más hangján hallani magam.

És amikor érintesz, az nem birtok, nem rablás –

hanem egy szelíd igen a lelkemre írva.

S mikor a csend ismét körém fonja magát,

a térdre hullásban megszületik a világ.

Nem vagyok több, se kevesebb, mint pillanat,

amit két ember szőtt – erőből és akarat.

Ha elengedsz, a nyomod bennem marad,

egy halk sóhaj, mely emlékeztet, hogy szabad.

Mert a szolgálat nem bilincs, hanem választás,

a lélek térdre hullva érzi meg, mi a szabadság.

A csend nem hiány, hanem teljesség,

ahol minden parancs új születés.

A szolgálatban megtalálom az egyensúlyt,

mert nem irányítani akarok – hanem hinni.

És mikor lehunyom a szemem, tudom:

ebben a csendben végre vagyok.