Az ablakban 1/2. rész

Az ablakban 1 / 2. rész

(Kitalált történet fiktív helyszínekkel és szereplőkkel.)

Az ablak kastély egyik szobájából nyílt, és remek rálátást biztosított az udvar sarkára, amely helyen a deres állandó helye volt. Gyakorta töltöttem azzal az időt, hogy ebben a nem lakott szobában könyököltem az ablakpárkányra, és a nyitott ablakon át lenéztem a deresre, ahol móresre tanítottak valakit.

Nem volt sok munkám, a könyvtárban rendezgettem a köteteket, amelyeket az uraság néha olvasni óhajtott, kikerestem az őt érdeklő irodalmat, de egyébként sok szabadidővel járó, kényelmes állás volt. Meglehetősen élveztem a szép ruhákat, a jólétet, hogy uram asztalánál ehettem, és így teltek a napjaim, idestova harmadik éve, mióta az egyetem után állást vállaltam a kastély uránál.

Már nem tudom, mikor szoktam rá arra, hogy botozásokat nézzek. Gyakran sétálgattam a kastélyban és díszes parkjában, de a hátsó udvari részt, ahol a deres állt, véletlenül fedeztem fel, amikor kószálásaim során benyitottam egy nem lakott szobába, és az áporodott levegőt kiszellőztetve fedeztem fel a derest, ahogy kinéztem a kitárt ablakon.

A szoba bútorozatlan volt, ez is elárulta, hogy nem lakják. Félreeső helyen, a folyosó végén találtam rá, és reméltem, hogy még sokáig nézelődhetek innen, ahol nem vesznek észre. Hiszen ki nézne felfelé? Aki a deresre kerül, lesüti a szemét, és inkább arra összpontosít, hogy kibírja, amit kap, aki pedig elveri, az arra ügyel, hogy rendesen ellássa munkáját.

Hogy kiket szerettem inkább kilesni?

Idősebb férfiakat, akiken látszott, hogy már régóta ismeretséget kötöttek a deressel. Vén parasztok, lusta mesteremberek lazították meg nadrágjukat, hogy csupasz ülepüket felfedve kapjanak jó huszonöt botütést. Ők ebben nem is találtak kivetni valót. Megesett, hogy sorba álltak néhányan, és megvitatták a látványt, valamint a saját tapasztalataikat, amit igen izgalmasnak találtam. Amikor három-négy férfi erről beszél, arra oda kell figyelni. Szakértő szemmel figyelték az éppen elvert társuk fenekét, viselkedését, megvitatták az ütéseket, azonnal észrevették, ha valaki jobban jajgat, és nevettek rajta, hogy így akar kisebb botütéseket kapni. Gúnyosan jegyezték meg, hozzátéve, hogy ilyen idős korban már sokkal jobban kéne állni a botot.

Azután, amikor sorra kerültek, megjegyezték, hogy rászolgáltak a büntetésre, megdörzsölték csupasz seggüket, mielőtt leszíjazták őket, és még olyan is volt, aki pironkodva vallotta be, hogy meglehetősen kívánja a botot. Őt sikerült többször is kifigyelnem, mert szinte minden hónapban kiügyeskedte, hogy hasalhasson egy jót, ahogy ő emlegette a verést. Eleinte meghökkenve figyeltem, mennyire másként viselkedik, mint sokan. Először is sohasem mulasztotta el megemlíteni, hogy egy magafajta férfi egészen más ember lesz, amikor egy alapos botozás után feltápászkodik a deresről. Egyébként a hajlékony, erős pálcát kedvelte, és ha ilyennel kapott, szinte hálásan nyögdelte végig büntetését.

Volt egy csizmadia, aki rendetlen munkavégzésével érdemelte ki a botot, és meglehetősen nyeglén viselkedett, bizonygatta, hogy meg se kottyan neki egy jókor kapott huszonöt bot. Aztán a deresen ő is megcsendesedett, berzenkedve nyögte a botot, és többször is figyelmeztetni kellett, hogy lazítsa el, és tolja ki a fenekét, ahogy illik, és elvárható egy közel ötvenéves férfitól, akit már gyakran kínáltak bottal. Nehezen tolta ki ismét a fenekét, és amikor lecsapott a bot, kínosan nyögdécselt, hosszabban, mint ahogy hiteles lett volna. Néhány napig aztán szorgalmasan dolgozott, de aztán egyre több panasz volt lustaságára és hanyagságára, így ő is szinte minden hónapban felhasalt a deresre.

Aztán a paraszt, aki részegen elszunnyadt, és nem jelent meg hajnalban a földeken. Őt az ispán csapatta meg. Bizonykodott, hogy nem fordul elő többet, miközben biztatták, hogy ne húzza az időt, erre kelletlenül feltérdelt, előrehajolva lecibálta bő nadrágját fenekéről, majd néhányszor végigsimított rajta, mielőtt hasra feküdt, hogy le tudják szíjazni. A pribék megnyomkodta fenekét, és kijelentette, hogy ehhez a fenékhez jobban illik a ruganyos pálca, amitől a paraszt siránkozni és alkudozni kezdett. Ő botra számított, és felajánlotta, hogy tízzel többet mérhetnek ki rá, sőt illően kitolja, csak ne pálcával, hanem bottal kapja meg a magáét. Végül az arra járó ispán beleegyezett, és figyelmeztette, hogy tartsa be ígéretét. Így a paraszt huszonöt helyett harmincöt botütést kapott, miközben végig hálálkodott, hogy figyelembe vették kívánságát. Minden ütésre kitolta a fenekét, és fegyelmezetten nyögött, ha lecsapott a bot. Fentről láttam, hogy szépen látszanak az ütések nyomai egymás alatt, és valahol irigyeltem is érte, hogy ő el fog vele büszkélkedni.

Egy fiatal legényt úgy kellett odarángatni a dereshez, megkötötte magát, hogy ő bizony nem hasal fel! Végül az ispánt kellett odahívni, mire ő úgy döntött, hogy feküdjön a térdére az egyik poroszlónak, és az kézzel verje el fenekének két oldalát, de úgy, hogy szépen kivörösödjék. A legény erre már hajlandó volt. A poroszló nekigyürkőzött, és végrehajtotta a parancsot. Az ifjú vonaglott a térdén, de nem kelhetett fel addig, amíg fehér feneke bíborvörösre nem gyúlt a poroszló tenyerétől.

Egy hozzám hasonló korú, alig harminc éves parasztot házasságtörésen kaptak, és penitenciául kapta az egyházfitól a botbüntetést. Néhány nap alatt rászánta magát, és feljött a kastélyba. Neki magának kellett kérnie, hogy felhasalhasson a deresre. Akadozva szedte össze a szavakat, hogy tisztelettel kéri, mérjenek huszonöt botütést a csupasz fenekére, amiből okulhat. Tétován indult a deres felé, amikor erre engedélyt kapott. Mire a poroszló kiválasztotta számára a botot, már térdéig letolt nadrággal, hason fekve várakozott. Miközben leszíjazták, kifejezte abbéli reményét, hogy használni fog a büntetés, majd elszántan megmarkolta a deres lábait, dacosan felemelte fejét, és kitolta ellazított fenekét jelezve, hogy készen áll. Bár nem kérték rá, számolta a kapott ütéseket, és mindet megköszönte egyenként. Egyszer kérte, hogy lejjebb is üssék, majd megkérdezte, hogy megkönnyíti-e a poroszló dolgát azzal, ha kitolja a fenekét. A poroszló előbb gondosan kimérte az ütést, és csak utána válaszolt, hogy így illik viselkedni a deresen, amikor bottal kínálják. A poroszló kissé megütközött azon, amikor a huszonöt után a férfi úgy vélte, hogy még repetát érdemelne, és kérte, hogy még tízet vágjanak alá. De nem tiltakozott, és a bűnös így fölével kapta meg a számára a szentgyónáskor elrendelt penitenciát. Hálásan megköszönte, miközben lekászálódott a deresről, és megtapogatta sajgó fenekét.

Aztán láthattam egy udvaronc botozását is. A kövér férfiú a király kíséretével érkezett, és valami általam ismeretlen vétség miatt kellett botot kapjon. Előre nyafogott, hogy bármennyire rászolgált, mégsem bízik abban, hogy férfiasan fogja bírni, hiszen legutóbb is, amikor hájas farát meg kellett csapatnia, cserbenhagyta bátorsága, és gyáván nyivákolt, és többszöri felszólításra sem volt képes kitolni a fenekét. Most sem hazudtolta meg önmagát. Felvette ugyan a pózt, és a nadrágját is letolta, de csak az első néhány ütésre sikerült kitolnia húsos fenekét, mely lágy volt, mint a kalácstészta, és szétnyílt, hogy ki-kivillant fekete szőrrel körbenőtt fenéklyuka. Keservesen nyivákolt, miközben a poroszló tudása legjavát adva újra és újra keményen alávágott. Az odagyűlt poroszlók csípőre tett kézzel nevették az udvaroncot, aki egy kis bottól így viselkedik. Az udvaronc erre összeszedte magát, és megint sikerült kitolnia a következő ütésre, amit nyomban egy akkora botütéssel jutalmazott a poroszló, hogy a kövér udvaronc keservesen nyögdécselni kezdett. Végül meglepetést is tartogattak neki, az utolsó ütést nem keresztben kapta a fenekére, hanem fenékvágatából gyakorta elővillanó lyukára. Nem számított rá, és amikor abban a meggyőződésben tolta ki fenekét, hogy az utolsó botütés vár rá, és felkelhet, a bot hirtelen megcsapta a fenéklyukát. Meglepetésében recsegve fingott, és nyüszítve jajdult párat. Csak akkor nyugodott meg, amikor megdicsérték, hogy milyen szépen tartotta kitolva, igazán könnyű volt telibe találni. Végül szinte büszkén mászott le a deresről, és reszkető térdekkel kezet csókolt a poroszlónak, aki megismertette őt ezzel a speciális ütéssel.

Ekkor valaki megérintette a vállam.

A felcser volt, aki a napi kezelést akarta elvégezni rajtam. Zavaromban, hogy leskelődésen kapott, nem is tiltakoztam, noha minden nap berzenkedtem ügyködése ellen, noha egészségemnek jót tettek a kúpok és az injekciók, amiket fenéklyukamba kellett kapnom.

Közölte, hogy megfelelő a póz, ahogy az ablakpárkányon könyökölök, és ezúttal két kúp és egy injekció vár rám. Fanyalogtam, mert ki szereti, ha féltett segglyukát kell odatartani. Mindenesetre felfedtem csupasz fenekem, és visszahajoltam az ablakpárkányra. Éppen egy szakács helyezkedett el a deresen, és egyezkedett a poroszlókkal, míg azok előkészítették a verésre. Kissé előre kellett csúsznom, hogy a felcser kényelmesen megnyomhasson a vaskos, hideg kúpokkal. Egyik kezének ujjaival szétfeszítette fenekemet, és megvárta, hogy ellazítsam a záróizmaimat, hogy a feltáruló apró résbe beilleszthesse az első kúpot. Mély levegőt vettem, és ez jel volt számára, hogy felnyomhatja. A jól ismert érzés, ahogy ujjával mélyre küldte a kúpomat, ezúttal is csak elégedett sóhajt váltott ki belőlem. Ha valaki jól tud kúpolni, az ő. Ezt meg is jegyeztem, miközben éreztem, hogy kihúzza ujját, és felkészültem a második kúpra.

Voltaképpen az emésztésem miatt volt szükség erre, naponta egyszer kellett egy vagy két kúpot kapnom, és meglehetősen kedveltem is, de ezt a világért sem vallottam be. A második kúpot is elégedett sóhajjal fogadtam a testembe. De az injekció még hátravolt. Ettől mindig tartottam, mert hiába szúrattam kúraszerűen a segglyukamat, mégsem tudtam megkedvelni az érzést, hogy hirtelen teleszaladt a lyukam a beledöfött tűvel. Számos ismerősöm folyamodott az impotencia kezeléséhez ehhez a modern módszerhez, és a legtöbb esetben hatásos is volt. Mivel ehhez le kellett hajolnom, terpeszben, behajlított térdekkel, miközben felvettem a pózt, figyeltem, ahogy felszívja az ampullából a folyadékot egy nagyobb fecskendőbe. A kúpok lassan olvadoztak bennem, így nem volt akadálya, hogy egy injekció következzék. A felcser most is, mint máskor, határozott, kemény mozdulattal döfte be a tűt, ami szokás szerint berzenkedő nyögést váltott ki belőlem.

A szoba közepén hajoltam, és épp belém szaladt a fecskendő, amikor valaki az ajtóból szólított a nevemen. Felnéztem, és miközben a felcser elkezdte belém pumpálni a sűrű folyadékot, igyekeztem a szolga szavára figyelni, aki uram parancsát hozta. Lihegve nyeltem lyukam mélyén a fecskendő tartalmát, és a kellemetlen, feszítő érzést egy-egy halk nyögéssel jeleztem, amikor tudatosult bennem, hogy urunk, aki már lassan három hónapja nem csapatott meg, most parancsba adta, hogy megint vágassak a fenekemre huszonötöt, vagy ha az kevés, akkor harminc botütést.

Folyt. köv.