Kiara (2)

- Jól van, akkor ötven pálca. Számold.

- Egy - jajdult fel Erika. Erős ütés volt.

- Kettőőő….

Ez nehéz lesz így. Már majdnem sírt. Nem számított erre. Vagyis igen, tudta, hogy fájni fog, de azt nem, hogy ennyire. Hiányzott az izgalom, ami Ádámmal és más férfiakkal megvolt. Ami mindig elkábította az érzékeit. Hogy akarjon többet. És nagyobbat. És még…

Aztán a harmadik ütés után, vagy talán mert eszébe jutott Ádám, valami átlendült. Végül is ez is csak egy fenekelés. Mindegy, hogy ki csinálja. Izgalmas az egész.

Még jobban pucsított, hátratolta a fenekét. Fájtak az ütések, erősen, de élvezte is. Büszke volt magára, hogy ott tudott maradni, a székeken térdelve. Így mentek huszonötig. Akkor Kiara váltott. Egy vastagabb pálcáért nyúlt. Kezébe fogta és megsuhogtatta.

- Lássuk, mit bírsz.

- Huszonhat… - Erika ezt már sikította. Csak reménykedni mert, hogy végig kibírja. Már nagyon megbánta, hogy az elején nem mondta, hogy csak egy kisebb sorozattal, hattal vagy tizenkettővel próbálkozzanak.

Érezte Kiara is, hogy ez már sok lesz neki. Végül is, szinte vanília még… nem volt ehhez szokva. Harmincnál megállt.

- Mit szólnál hozzá, ha a következő tíz ütést egy enyhébb kis kézi korbáccsal kapnád? Így, terpeszben térdelve a széken?

Erika bólintott.

- Igen…

Bármit megtett volna, csak a pálcától meneküljön.

- Rendben. Akkor tíz ütés. Viszonylag gyors egymásutánban. De a lábad közé…

Erika nyelni sem tudott. De már jöttek is a csapások, nem tiltakozhatott. Eleinte nem voltak túl nagyok. De így is határozottan fájdalmas volt. Még soha senki nem ütötte meg a punciját. Bár egyvalaki ígérte neki, még régen. Egy videót is átküldött. Azóta vágyott rá…

Hát nem olyan volt, mint képzelte. Fájdalmasabb. Sokkal. De izgató is, egyben. Őrjítően…

A tíz ütés viszonylag hamar eltelt. Sajgott a belső combja, bizsergett a puncija… biztosan kivörösödött a bőre. És a tudat, hogy Ádám így látja hamarosan… vajon mit fog gondolni róla? Hogy átment a szomszédba egy kis élvezetért, ahelyett, hogy megvárta volna? Míg befejezi azt az előadást este és kettesben maradnak… de nem várt rá, mert egy igazi kis szuka…

Erre gondolt, de nem bánta, bármilyennek is látja Ádám, amíg az igazat látja. Az igazságnak sok arca van. És ő bármelyiket, ami feljött, szívesen megmutatta. Erről is szólt a kapcsolatuk. Az igazi bizalomról. Ami közben mindez megmutatkozhatott. Minden egyes nap, minden egyes találkozással és minden egyes távolléttel újabb dolgokat tudott meg magáról. Néha éles volt a szembesítés. Sokszor fájt is. De mindig igaz volt és ami igaz, az szép.

És nem kellett más, nem kellett a köntörfalazás. Olyan férfit kívánt az életébe végre, akinek kimondhatja a vágyait. Azt is, ami könnyen megy. És azt is, amiről eddig azt hitte, nem merné, nem fogja, nem fogja tudni vagy merni soha, senkinek sem elmondani.

- Még tíz ütésed van hátra - szakította félbe gondolatait Kiara.

Az egyik kis, stúdiónak berendezett szoba felé intett. Mit szólnál mondjuk, az András-kereszthez?

Erika elképedt. Sosem volt még teljesen kifeszítve vagy szorosan lekötözve. Nem is tudta, hogy valaha akarja-e. De megbízott Kiarában. És az eddigi negyvenet is túlélte. Már csak tíz van hátra. Ez most az alkalom, hogy ezt is kipróbálja. Végül is, miért ne?

Kiara mindkét kezét és lábát szorosan a falra szerelt tákolmányhoz rögzítette. Erika ki is próbálta, szabadulhat-e. Nem ment.

Aztán egy szájpecket adott rá hátulról.

- Szerintem ez kelleni fog. - mondta halk, de vészjósló hangon.

Erika a fal felé fordulva semmit se látott. Csak a két tűsarok kopogott.

Kiara nyilván odament a szemközti falhoz. Levehetett valamit. Egy újabb eszközt.

Hirtelen erős, szinte fülsiketítő ostorcsapás éles hangja szakította félbe a csendet. A padlót érte.

Erika felsikított. Egy ostor! Erről nem volt szó!!!

De már hallatszott is a következő suhogás és most a bőrét érte a csapás. Végig a testén, a hátán, az oldalán… és rögtön utána a következő lent, a combján… Erika vonaglott a kereszten a fájdalomtól. Nem tudott menekülni. Sikítani próbált, de levegőt se kapott. A harmadiknál már tudta, hogy ezt biztosan nem éli túl. A negyediknél… az emlékezete is kihagyott. Az ötödiknél teljesen elvesztette a tartását, már csak lógott a kereszten, a szíjak tartották.

Kiara kis szünetet tartott. Így végre lélegzethez jutott. Tudta, hogy ezt nem felejti, nem felejtheti el soha. A nyomok is minden bizonnyal örökre megmaradnak. Ha nem lett volna a szájpecek, most már bőszen könyörög, hogy engedje el neki az utolsó ötöt. Soha többet a küszöbe környékére se jön… De nem tudott beszélni, így csak rázta a zokogás és a pecekkel a szájában nyöszörgött.

Hirtelen éles hang hasított a viszonylagos csendbe. Kiarának a csengőhangja se volt átlagos. Egy vérfagyasztó, Hitchcock-filmeket idéző, női sikoly.

Kopogó léptei a bejárati ajtóhoz vezettek.

Erika nem látott semmit, se a könnyeitől, sem pedig, mert arccal a fal felé volt kikötözve. Csak a hangokra figyelt. A bejárati ajtó halkan megcsikordult. Kiara kinyitotta.

Ádám állt az ajtóban.

- Erikáért jöttem. Úgy hallom, itt van.

- Nos, igen, kicsit hangos volt a drága - mosolyodott el Kiara.

Csendben lépdeltek kettesben, az előszobán át. Ádám hátulról megpillantotta a véres testet, a csábítóan vöröslő csíkokat, az alaposan elnáspángolt fenekét, csapásokkal felavatott hátát, minden bizonnyal égő combjait. Erikát. Hallotta enyhülő szipogását. Nem tudta, akarja-e most látni az arcát. Vagy majd egy kicsit később. Előbb hátulról kiélvezi a látványt.

- Még öt van neki hátra. A kis, idomítatlan szukádnak. Befejezném én, de talán már felnőttél a feladathoz. Mit mondasz, Öcskös, a végét, na meg a ráadást rád bízhatom?

Azzal minden további nélkül, szótlanul a férfi kezébe csúsztatta az ostort.

Átment a szoba túlsó oldalára, a kereszttel szemközti sarokba. Kezébe vette rég kihűlt kávéját, majd hanyagul keresztbe vetett lábbal, de egyenes derékkal beleereszkedett az ott helyet foglaló egyetlen, különösen kényelmes és hatalmas, leopárdprémmel párnázott, antracitszürke bőrfotelba.

Elvégezte a feladatát. Jól megdolgozva adta át Urának a lányt. Kicsipkézve, megríkatva. A többi, hogy mi lesz még kettejük között ma este, már nem az ő gondja.

Mára, az esti vendége érkezéséig már nem volt több dolga.

-VÉGE-