Kis csicskám 1. (X)

Az én kis csicskám egy ötvenes pasi, Bence. Egyszer egy beszélgetős tv műsorban láttam viszont, azóta tudom, hogy Bence egy nagy állami vállalat vezetője. Kb egy éve ismerjük egymást és úgy kéthetente találkozunk. Jól tudja, hogy a megbeszélt találkozókon kívül csak a randi időpontjának fixálása miatt kereshet, egyébként nincs köztünk kommunikáció.

A második kerületi kis legénylakásán talizunk, messze zuglói családi otthonuktól, ahol mit sem sejtő feleségével és kamasz gyerekeivel él. Meztelenre vetkőzve vár. Egyetlen öltözéke egy erényöv, melynek kulcsát én őrzöm és amely nevetségesen pici farkát takarja. Furcsának találom, hogy a felesége mellett erényövet tud viselni, de megoldja. Én pedig nem kérdezek. A csicskáim magánélete - ahogy a munkájuk is - hidegen hagy.

Köszönés helyett azonnal felpofozom és térdre kényszerítem. Vagy dehogyis kényszerítem - nem vagyok híve a nyers erőszaknak.😊 Meg nincs is rá szükségem: a szolgáim önként tűrnek el mindent tőlem. A pofozás után Bence azonnal kezet csókol. Az ő fétise az engedelmeskedés... és olyan hálás a kis édes mindenért, amit kap.

Halk parancsaim egy kívülálló számára már-már udvarias kéréseknek hatnának, de ez Bencét nem téveszti meg. Egyszerűen csak nem rontom le a stílusom azzal, hogy megemelem a hangom, vagy ordenáré módon üvöltözök. De attól még elvárom, hogy minden óhajom azonnal teljesüljön.

Szeretem megalázni azzal, hogy az adót rögtön az elején át kell adnia, addig hozzá se szólok. Így van ez most is. Amint lassan, a szeme láttára számolom át a pénzt, Bencének éreznie kell, hogy bármit is képzelt, a személye számomra semmit sem jelent. Ahogy a többi csicskámé sem. Használhatók, alázhatók és bármikor lecserélhetők. Nade miért cserélnék le valakit, aki ennyi alázattal szolgál?

Hozott ajándékot is egy elegáns, szalaggal átkötött bordó dobozban és persze itt az elmaradhatatlan vörös rózsa... egy úriember a drágám. Ez elégedettséggel tölt el: szeretem, ha a szolgám igazi férfi és nem a bare minimumot teljesíti. Gyorsan "meg is hálálom" a kedvességét. Előhozatom vele a kedvenc pálcám. Négykézláb kell odahoznia, a szájában. Alaposan elverem a seggét, amit engedelmesen felkínál nekem. 

Az ütéseket számolja és egyenként megköszöni. Nem holmi betanult játék ez tőle, vagy szeánsz-szerű, színpadias ál-alárendelődés: magától kezdte el megköszönni az ütéseket még a viszonyunk elején - én pedig megengedtem ezt neki. Szeretem hallgatni, ilyenkor teljesen átszellemül a hangja, ahogy egész lényével átéli önmaga lealázását. Mert ezt ő teszi magával - nem én kényszerítem semmire. Nem mulasztom el időnként figyelmeztetni is erre. Az ütések nem túl erősek, de azért megérzi őket. Lényegük a megalázás, nem pedig az erős fizikai fájdalom. Csak hogy pontosan érezze, hol a helye: minden értelemben alattam.

"Hálásan köszönöm Istennőm." Hallom a végén, ahogy előttem kuporog, lehajtott fejjel, a térdein ülve. A hangja őszinte szenvedélyt sugároz, miközben csókra kínált kézfejem forró csókokkal borítja ismét. Ahogy ránézek, felizgat a látvány. 

Halkan utasítom, hogy bontsa fel a pezsgőt és kényelembe helyezem magam a nagy bőrfotelben, széttárt lábakkal.

(...)